Búcsúszó

"A történelem sosem búcsúzik. Csak annyit mond, később találkozunk." Eduardo Galeano

Országgyűlések. Ez egy igen tág és szerteágazó téma. Mikor belekezdtünk a blog írásába, kissé elveszve éreztük magunkat az újkori történelem szövevényes rétegei között. Rengeteg anyag állt a rendelkezésünkre számtalan különböző szakirodalom alapján és egy röpke pillanatig tanácstalanok voltuk – hol kezdjük? Mi az, amit mindenképpen érdemes kiemelni az egész világon átívelő politikai rendszerek sokaságából? Melyik ország parlamentaritására koncentráljunk? Egy közös ötletelés után Lengyelország mellett kötöttünk ki. A lengyelek parlamentjéről csak annyit tudtunk, hogy szejmnek nevezik. Homályosan rémlett még a korábbi tanulmányok alapján, hogy különös felállású volt ez a parlament – nehezükre esett egyetérteni és ezáltal törvényeket hozni, és többek között ez is kiváltó oka volt annak a folyamatnak, amely az ország felosztásába torkollott. Az, hogy hazánk, Magyarország országgyűléseiről írjunk, nem volt ilyen egyértelmű választás, talán azért, mert ezt a témát mindannyian nagyon jól ismerjük. Mégis, mikor felvetettük a gondolatot, ez tűnt a helyes útnak.

            Egy állam országgyűléseit bemutatni érdemes, de nem túl kifizetődő. Több országról írni egyszerre viszont idő hiányában lehetetlenség lett volna, sőt, a blogot sem akartuk túlzsúfolttá tenni. Így állapodtunk meg az arany középútnál, ami két állam, Lengyelország és Magyarország országgyűléseinek részletes bemutatása és ezáltal összehasonlítása. Reméljük, sikerült elérnünk a kitűzött célt, és a lehető legjobb módon engedtünk betekintést a kétféle parlamentaritás működésébe és történetébe.

            A lengyel és magyar viszonyokat vizsgálni pedig annál hálásabb feladat, hiszen a két népről köztudott, hogy mindig jó barátságban voltak egymással. Nem hiába szól úgy a mondás: Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát (lengyelül: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”). A mondás a lengyel köznemesség köreiből származik, akik felismerték, hogy a magyar nemesi mentalitás mennyire hasonlít az övékhez. Emellett a harcmodoruk is hasonló volt. Más népek közötti kapcsolatról nincs vagy nem maradt fenn hasonló versike, ami még különlegesebbé teszi a magyar-lengyel barátság e példáját.

            A két nép tényleg már évszázadokkal ezelőtt is szoros kapcsolatban volt egymással. A magyar királyok barátsággal fordultak a lengyelek uralkodók felé, és fordítva. Nagy Lajos királyunk idején perszonálunió alakult ki a két ország között – ami azonban Lajos halála után felbomlott, mivel ő a két lányára hagyta a két országát. Báthory István erdélyi fejedelmet 1576-ban a királyválasztó gyűlésen lengyel királlyá koronázták. A lengyel és a magyar nép mindig számíthatott egymásra: II. Rákóczi Ferenc szökése után Lengyelországba menekül. Az 1848-1849-es szabadságharcnak egyik legnagyobb és legismertebb hőse, Bem tábornok lengyel volt. Amikor a II. világháború kezdetén Hitler lerohanta Lengyelországot, Magyarország - ellenkezve a német vezetővel - megnyitotta a határait és több mint százezer lengyel menekültet fogadott be. A lengyel-magyar barátság azonban nem csak a történelem lapjain létezik. 2007-ben a magyar Országgyűlés és a lengyel szejm március 23-at a lengyel-magyar barátság napjának nyilvánította. Bár sem a származásunk, sem a nyelvünk nem rokona a lengyelnek, mégis egy különleges kapocs tartja össze a két népet, ami nem tűnik úgy, hogy halványodna az idővel.

            Minden szempontból sok tapasztalatot szereztünk a félév során, miközben együtt szerkesztettük a blogot. A szaktárgyi tudáson felül az első, amit ki kell emelnünk, az a csapatban való munka és együttműködés tapasztalata. Ez nem ment mindig fennakadások nélkül, voltak nehézségek és bonyodalmak, de semmi olyasmi nem állt az utunkba, amit ne tudtunk volna megoldani. Akadt problémánk a blog szerkesztőfelületével, a blogba való belépéssel. Sokszor nehéz volt az óriási anyagból kiválogatni, ami feltétlenül szükséges a cikkjeinkbe. Egy blog írása időigényes, főleg, ha valaki a formázásra és a kinézetre is gondol. Az igazság az, hogy ez a félév egy hosszú utazás volt a számunkra, amit nem feltétlenül kezdenénk újra elölről, de mégis, már csak a tapasztalatok miatt is örülünk, hogy megtörtént.

            Tehát most búcsúzunk. Reméljük, hogy a blog hasznos lesz még valaki számára, aki ide téved. Jó olvasást és ismeretszerzést kívánunk mindenkinek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói, J. Eszter, Sz. Eszter és S. Ajna.

Népek tavasza

1848 tavaszát szokás a népek tavaszának nevezni. A népharag eredményezte forradalom végigsöpört szinte egész Európában, így Szicíliában, Milánóban, Rómában, Párizsban, Münchenben, Berlinben, Bécsben, Pesten és még számos más nagyvárosban is.

De mi történt Lengyelországban ekkor?

Lengyel szempontból inkább mondható az, hogy 1848 tavasza, más népek tavasza, ugyanis a lengyelek nem ragadták magukhoz a kezdeményezést, meghúzták magukat. Túl élénken élt bennük az összes eddigi sikertelen felkelés és a felkeléseket követő megtorlás. 

Ugyanakkor a forradalmi eszmék, melyeket három részre oszthatunk: alkotmányos, társadalmi és nemzeti eszmék, mind érintették a lengyeleket. Úgy tűnt a lengyel ügynek támogatói, sőt szövetségesei lesznek, mivel a célok közösek.

A lengyelek a külföldi eseményekben vettek részt aktívan, Adam Mickiewicz például légiót állított fel, amelynek a jelszava a következő volt: "ahol a gonosz, ott lakik a hazám", és valóban így is volt. 1848 augusztusában Lombardiában az osztrákokkal vette fel a harcot, majd egy év múlva áprilisban már Genovában tevékenykedett, júniusban pedig Róma védelmére sietett. Emellett számos lengyel katonai tábornok ajánlotta fel szolgálatát, ezzel is támogatva a forradalom ügyét. 

És mi történt Magyarországon?

A nemzetközi mozgalmak hatására 1848. március 15-én hazánkban is kitört a forradalom. Március 17-én István nádor kinevezte Batthyány Lajost miniszterelnökké, majd április elejére megalakult az első felelős kormány, amely kidolgozta az áprilisi törvényeket. A törvények értelmében megvalósult  többek között az Erdéllyel való unió, a sajtószabadság, a jobbágyfelszabadítás és sok más korábbi követelés. Magyarország alkotmányos királysággá vált, a rendi gyűlést a népképviseleti országgyűlés váltotta fel. Az április törvények nagy sikert hoztak, azonban maradtak hiányosságok is, nem esett szó a nemzetiségi kérdésekről, az Ausztriához fűződő viszonyról, és problémás volt a külügy, hadügy és pénzügy kérdése is. Egyre jobban kiéleződtek az ellentétek Bécs és Pest között, valamint a kormány és a nemzetiségek között. Bécs az önálló magyar pénzügy, hadügy minisztériumának a felszámolására törekedett, de mivel ehhez nem volt elég ereje a nemzetiségeket használta fel, hogy elérje célját. Aktív támogatója volt a szerb és horvát kisebbségi felkeléseknek, melyek leveréséhez szükség lett volna az Ausztriában állomásozó magyar hadseregre, azonban ezt a kérést megtagadta. Így hazánk tíz magyar honvéd zászlóaljat állított fel, és sikert aratott a Jellasics vezette horvát támadással szemben. A horvátok Bécsbe vonultak vissza, ahova az újonnan kitört forradalom hatására a magyar seregek követték őket, hogy a bécsi felkelőket segítsék. Azonban ez nem valósult meg, mert az osztrák sereget vezető Windischgrätz meghiúsította a törekvést. Ezek után a császári udvar nyíltan szembeszállt a magyar erőkkel, és legfőbb céljának a magyarok térdre kényszerítését tartotta. Kezdetét vette a magyar szabadságharc...

Ki volt Bem József?

Nemesi származású lengyel tábornok, aki részt vett a  napóleoni háborúkban, és az 1830-31-es lengyel felkelésben is. 1848. november 1-én a magyar szabadságharc szolgálatába állt, november 29-én Kossuth az erdélyi csapatok főparancsnokává választotta. Bem a 13 ezer fős seregével 3 hónap alatt kiűzte az osztrák haderőt Erdélyből. Többek között felszabadította Kolozsvárt, elfoglalta  Marosvásárhelyt, Nagyszebent és bevonult Brassóba is. 1849 márciusára már altábornaggyá nevezték ki. 1849 tavaszán Temesközi hadjáratba kezdett, és sikereket ért el Bánát térségében. Azonban visszavonulásra kényszerült a hatalmas orosz hadsereg előrenyomulása miatt. Segesvárnál szembenézett a túlerőben lévő cári sereggel, mely döntő vereséget mért rá. Ezután újabb vesztes csata következett, majd 1849. augusztus 9-én Temesvár lett a végső vereség színhelye. E hónap 18-án Törökországba emigrált.

Forrás: 

https://www.youtube.com/watch?v=JMuWAgMdNRI

Lengyelország helyzete a 18-19. század fordulóján - folytatás

Az 1833-as alkotmány okozta parlamenti változások

A novemberi felkelés után Oroszország és Ausztria is megelégelte a lázadásokat és tudták, hogy semmi esélyük együttműködni a lengyel nemességgel a Szabad Város területén. Ettől fogva a nagyhatalmak politikájának középpontjába a Köztársaság szabadságának korlátozása vált. Ennek a jele többek között az új alkotmány volt, amelyet a pártfogó államok erőszakoltak rá, 1833. május 30-án. Ez az alkotmány a lengyel parlamentet is jelentősen átalakította.

1833-ban kilenc főre csökkent a szenátorok létszáma (az elnök mellett csak nyolc szenátor maradt). Közülük hetet a Képviselő Gyűlés választott (kettőt az életük végéig), egyet továbbra is a krakkói székes káptalan. Korábban az egyetem oktatói is képviselő joggal rendelkeztek, melyet most elveszítettek.  A város életében az elnöke kulcsfontosságú szerepet játszott, hisz egyben a Szenátus elnöki pozícióját is ő töltötte be.  A Szenátus fő feladata a végrehajtó hatalom gyakorlásának az ellenőrzése volt. Mandátuma is változott, eddig hároméves mandátummal rendelkezett, de 1833-ban hat évre hat évre növelték ezt. Kinevezéséhez és döntéseihez viszont már kellett a három nagyhatalom helytartójának beleegyezése is.

Az 1833 utáni változások a Képviselő Gyűlésre is kihatottak. A testület már csak három évente ült össze, így korábbi funkciója is elveszni látszott. Igaz, akkor hat héten keresztül tanácskozhattak. A következő években sem javult a helyzet, ugyanis a nagyhatalmak 1835 októberében Berlinben egy titkos megállapodást kötöttek, amely szerint bármely, függetlenségre irányuló cselekmény esetén az osztrák hadsereg elfoglalhatja a Köztársaságot.

De mi történt a 19. században?

Blogunkban már korábban részleteztük, hogy hogyan is történt az a bizonyos hármas felosztás és, hogy ebből mely területeket szerezte meg a Nagy Oroszország, Poroszország és Ausztria, illetve beszéltünk a politikai viszonyokról, alkotmány kísérletekről, de mennyiben változott ez a 19. századra? Hisz a régi területek újra felosztásra kerültek…

A perszonálunió formájában Oroszországhoz csatolt Lengyel Királyság félig szuverén organizmus* volt. Alkotmányos rendszere és az orosz despotizmus* összeütközése nem sokáig váratott magára. 1830. november 29-én Varsóban felkelés robbant ki. Az 1831 szeptemberéig tartó lengyel-orosz háborút követően, a cár nemcsak alkotmányát törölte el, de a Királyságra emlékeztető összes intézményt is.

A krakkói köztársaság és címere

1846-ban a Krakkói Köztársaságban robbant ki a felkelés, amely a jobbágyreform elmaradása miatt. Az elkeseredett paraszti tömeget leverték, így a felkelés bukása a terület Ausztriába való beolvasztását eredményezte. Már a magyar történelemből ismerhetjük az 1848-as forradalmi időszakot, természetesen a lengyelek is tovább próbálkoztak szítani a forradalom lángját, de a lengyel területeken egységes nemzeti felkelésre nem került sor, a lengyelek más népek, így Magyarország függetlenségi háborújában játszottak inkább jelentős szerepet, s tovább reménykedtek, hogy egyszer az ő függetlenségükre is sor kerülhet.

Készítette: Juhász Eszter

Lengyelország helyzete a 18-19. század fordulóján

A 18-19. század fordulóján továbbra is a függetlenedési vágy volt a lengyel nép első mozgatórugója, a harcolni kívánó lengyelek szemében Franciaország tűnt reális szövetségesnek. A lengyel politikai gondolkodásban ekkor kezd meggyökerezni a "Mi és a Ti szabadságotokért", az abszolutizmus* ellen, a függetlenségért és demokráciáért* folytatandó közös harc eszméje, amely végigkíséri a 19. század szabadságmozgalmait. 1797-ben Olaszországban megalakultak a lengyel légiók*. 1807-ben a Poroszországhoz csatolt lengyel területekből Napóleon létrehozta a Varsói Hercegséget. Napóleon veresége, a lengyelek számára újabb hatalmas kudarc volt. A nagyhatalmak 1815-ös bécsi döntése a lengyel területek újabb átrendezését eredményezte.

Hogyan is osztották újra a területeket?

1815-ben ismét lengyel területfelosztásra került a sor, Bécsben gyűltek össze, a nagyhatalmak nagyjai, hogy osztozkodjanak a napóleoni háború romjain. Természetesen a lengyeleknek ez is terület veszteséggel járt. Némileg módosultak a lengyel határok; a „Varsó Hercegség nagy részéből 127 ezer km²-ből 3,3 millió lakossal létrehozták a Lengyel Királyságot, Oroszországhoz kapcsolva hagyományos perszonálunió formájában. A Poznani terület Poznani Nagyhercegség néven autonómiát kapott Poroszországon belül, Krakkó és környéke pedig a három nagyhatalom ellenőrzése mellett "örökké semleges" státust nyert.”

Lengyelország. az 1815-ös kongresszusi döntés után

1818. szeptember 11-én a Köztársaság alkotmányt is kapott. A végrehajtó hatalmat a Szenátus birtokolta, a törvényhozásit pedig a Képviselők Gyűlése. Persze szépen hangzik ez a „szabad város” kifejezés, de azért a pártfogó államok képviselői (továbbra is Poroszország, Ausztria és főképp Oroszország a legbefolyásosabb) jelentős hatással voltak a Krakkó és környékén végbemenő eseményekre.

Hogyan is működött ekkor a szabad városban a politikai döntéshozás?

1815. és 1818. alkotmány

Krakkó Szabad Város közjogi felépítését, amelyet az előbb már említettem 1815. évi oktrojált alkotmány, valamint az 1818-ban megszületett második krakkói alkotmány rögzített. A két krakkói alkotmány meglehetősen kiegyensúlyozott liberális* közjogi rendszert hozott létre.  

Hogyan is épült fel a törvényhozó szerv?

A törvényhozó testület, illetve az alsóház szerepét a Képviselők Gyűlése (Zgromadzenie Reprezentantów) látta el, amely minden évben legalább egyszer összeült. A testületet a cenzusos választójoggal* rendelkező férfiak választották. (Fontos megemlítenünk hogy ekkor még a zsidó férfiak sem rendelkeztek szavazati joggal, sőt önálló önkormányzati képviselőt sem küldhettek.) A szerv eredetileg 41 főből állt. Tagjai közül 26 főt a községek lakói választottak.

Mi a helyzet a végrehajtó hatalommal?

A végrehajtó hatalomban három szerv játszott szerepet, azaz a Szenátus, a káptalan és az egyetem, amely meghatározta a város politikai és polgári életét. A részben kormányként, részben felsőházként is funkcionáló „Kormányzó Szenátus (Senat Rządzący) az elnökkel együtt összesen 13 választott tagból állt. Ebből ketten a Jagelló Egyetemet, ketten pedig a püspöki kúriátképviselték.”

Érdekesség: nem minden tisztség szól életfogytig, a helyi parlament által választott tagok közül négynek a megbízatása élete végéig, négynek pedig meghatározott időtartamra szólt. Az igazságszolgáltatás rendszerét is befolyásolta a változás, de ott csak kisebb módosítások történtek, főleg az államférfiak személyében. Természetes a képviselő ház összetétele is változik az újabb hatalmi harcok következtében, mely egy új alkotmány kiállítását is maga után vonja, de erről majd kicsit később.

Térjünk vissza az eseménytörténetünkhöz. Kezdetben a nagyhatalmak érdeke is az volt, hogy fenntartsák a békés köztársaságot Krakkó városában, de természetesen csak arra vártak, hogy a lengyelek mikor tesznek újabb kísérletet szabadságuk visszaszerzésére, ezzel megszegve az egyezséget. A politikai élet kulcsfontosságú szereplője és vezetője Szenátus elnöke lett. 1818-31 között Stanisław Wodzicki.  Természetesen az ő célja is egy egységes Lengyelország létrehozása volt, de közben fenn kívánta tartani a látszatot a nagyhatalmak békés együtt működésével. Wodzicki nem habozott együttműködni a pártfogó államokkal a liberálisok és demokraták elleni harcban se. Titkon ő s azt remélte, hogy a város gyorsan hozzá tud kapcsolódni Lengyel Királysághoz.

Stanisław Wodzicki

Mint már említettem a „szabad” város eléggé látszat kijelentésnek bizonyult, hisz a nagyhatalmak továbbra is beavatkozni kívántak a krakkói politikába. 1830-ban a pártfogó államok új alkotmányt terveztek bevezetni, de ezt megakadályozta a novemberi felkelés kitörése a Lengyel Királyságban. 1831 januárjában a diákok letartoztatták Wodzickit és Krakkó elhagyására kényszerítették. A tömeget ez sem kényszerítette feladásra, tovább folytatódtak a függetlenségi felkelések, melyeket a nagyhatalmak igyekeztek leverni.

Készítette: Juhász Eszter

Ebben a bejegyzésben Lengyelország felosztásáról lesz szó, amelynek köszönhetően a korábban bemutatott szejm működése megváltozott és az egyes területeket bekebelező nagyhatalmak kénye-kedve szerint alakult.

Azonban Oroszország hatalmi befolyása és érdekérvényesítése már a felosztás előtt is megnehezítette az állam létét. Először az orosz protektorátus (=védnökség)1717-ben vált valóra, és vezetett az állam tevékenységeinek a majdnem minden szinten való manipulálásához. A szejm ülései folyamatosan megszakadtak, a király, II. Ágost (1709-1733) kezében nem volt hatalom, a kormányzás jobb híján a mágnások kezébe került, a cár engedélye nélkül nem lehetett az államot megreformálni. Ez III. Ágost(1734-1763) uralkodása alatt sem változott, hiszen semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy az oroszoktól megszabaduljon. Halála után II Katalin (1762-1769) cárnő terve az volt, hogy az orosz védnökséget átalakítsa és ehhez konfliktust kellett kirobbantania.

Lengyelország belső gondokkal küzdött, a szejm munkáját folyamatosan megbénította a liberum veto, a Lengyel Királyságnak és a Litván Nagyfejedelemségnek különböző érdekei voltak, így semmiféle reformot nem lehetett végrehajtani. Ezen kívül a szomszédos nagyhatalmak is megbénították az országot, konfliktusaikat a lengyel hon terültén igyekeztek rendezni. Ha a lengyelek mégis erőt vettek magukon és újításokat akartak végrehajtani, akkor az oroszok vagy a poroszok közbeavatkoztak, hogy azok ne valósulhassanak meg. Ilyen történt 1764-ben is, amikor az országgyűlés az általános vámrendszer létrehozásáról döntött. Ez nem tetszett II. Frigyes porosz királynak (1740-1786), ezért addig lőtte és terrorizálta az áruszállító lengyel hajókat, amíg teljesen el nem vetették a vámrendszer kidolgozásának tervét.

Katalin cárnő kezdetben azt a politikát támogatta, hogy szépen lassan kell bekebelezni Lengyelországot, minden adandó alkalommal kell egy kis szeletet elvenni tőle, majd ezt a politikai módszert végül felváltotta az „egyszerre az egészet” elve. Poroszország nemzetközi élősködő volt, lassan kívánt terjeszkedni,körültekintő politikát folytatott és kivárt. Ezzel ellentétben Ausztriának nem voltak területi igényei, nem rendelkeztek olyan nagy erőforrásokkal, ezen kívül gyűlölte a poroszokat és tartott az oroszoktól.

A porosz- orosz együttműködésnek köszönhetően a lengyel királyválasztáson sikerült hatalomra juttatni II. Szaniszló Ágostot, aki intézkedéseivel magára haragította a nemességet a liberum veto eltörlésére tett javaslattal, emellett a katolikus egyházat is maga ellen fordította, de még Frigyes is kiábrándult belőle a vámra vonatkozó tervei miatt. Repnyin, Katalin megbízottja, és általában az oroszok nagyon hatékonyak voltak a provokációban, aminek köszönhetően az országban több fegyveres tábor is alakult, és egy veszélyes, egész országra kiterjedő mozgalom volt kibontakozóban. Repnyin először megnyerte magának mind az ellenzéket, mind a királyt, majd összehívta az országgyűlést, ahol kimutatta a foga fehérjét. Négy vezető ellenállót is elfogatott, ezek után felfüggesztette az ülés. Azonban az orosz kegyetlenkedések nem maradtak válasz nélkül, újabb konföderációk jöttek létre, amelyek négy évig tartó háborút robbantottak ki. Ez alatt a cárnőnek nemcsak az felkelések leverésével kellett foglalkozni, hanem a törökök elleni háború is lekötötte a figyelmét. Ahogy szaporodtak a gondjai, Frigyes úgy vált egyre elégedettebbé, hiszen a célja az volt, hogy kivárja amíg Katalin be nem adja a derekát terve megvalósításához. Közben Ausztria is nagy lehetőséget látott a legyengült köztársaság haldoklásában, így kihasználva a helyzetet bevonult a Szepességbe, Nowy Targba és Nowy Saczba, majd elfoglalta azokat, emellett titkos szövetséget kötött Törökországgal az oroszok ellen. A nemzetközi színtéren pont úgy alakult a helyzet, ahogy Frigyes, porosz király tervezte, a helyzet tarthatatlanná vált, a nemzetközi stabilitást veszélyeztette Lengyelország gyengesége, csak a törvényes feldarabolás oldhatta meg a problémát. 

1772-ben elvi megállapodást kötött a három nagyhatalom: Poroszország, Ausztria és Oroszország a köztársaság felosztásáról. Öt hónap alatt sikerült a részekről megegyezni, Frigyes Chelmnót, Kujáviát és Poroszföldet, Katalin lengyel Livóniát és a polocki,vityebszki, mszcsiszlávi, minszki vajdaságokat, Mária Terézia (1740-1780) Új-Lengyelország déli részének nagyobbik felét és a Bialától a Dnyeszter partjáig terülő részt kérte. Így Poroszország 5, Oroszország 12.7, míg Ausztria 11.8%-át szerezte meg Lengyelország területének. A felosztásról szóló szerződést 1772. július 25-én írták alá „ A legszentebb Szentháromság nevében”.

Az első felosztás legsúlyosabb következménye a második felosztás volt, ami a harmadikat eredményezte. Amikor a felosztás által létrejött feszültség enyhülni látszott, és az oroszok kicsit háttérbe húzódtak, a lengyel reformerek és nacionalista mozgalmak előtörtek, amikre a megtorlás és az újabb felosztás lett a válasz. Az oroszok rendszerint kérték a másik két nagyhatalom beleegyezését a lengyelekkel szembeni fellépéshez, azok pedig cserébe újabb részeket követeltek. Így az 1791. május 3-ai alkotmány, mely aláásta az oroszoktól való függést egy újabb háború megindítója volt, ami mintegy két évig tartott. A lengyelek abban reménykedtek, hogy az 1790-ben kötött barátsági szerződés értelmében a poroszok segítségükre fognak sietni, azonban azok Katalin fenyegetésének és az új területszerzés lehetőségének reményében elárulták őket. 1793. január 4-én lett érvényes a második felosztás. Az egyezmény aláírása értelmében Poroszországhoz került Danzing és egész Ó-Lengyelország, Oroszország pedig magának tudhatta a Litván Nagyfejedelemséget. Ausztria, mivel nem vállalt részt a háborúban, így területet sem kapott.

1794-ben újabb nemzeti felkelés indult meg, melynek fő célja a függetlenség kivívása volt. Kezdetben nagy sikereket értek el, azonban amikor Katalin cárnő kezébe vette a felkelés leverésének irányítását, akkor már esélyük sem volt nagyhatalmak túlerőben lévő seregével szemben. 1795-ben Ausztria a Krakkó körüli nagy területeket foglalta el, és elnevezte Új Galíciának, a Varsó környéki rész Poroszországhoz került Új Dél-Poroszország néven, az oroszok pedig a keleti határvidékből tulajdonítottak el egy hatalmas darabot.

„A felosztás óta a mai napig Lengyelország nem ura saját történelmének, és nincs politikailag önálló léte. Kereskedelmétől megfosztották, szövetségese nincs egy se, s nincs elég belső ereje, sem megfelelő bevétele ahhoz, hogy az idegen uralmat lerázza magáról, s mivel minden oldalról igen hatalmas monarchiák szorongatják, a jelek szerint csak csendben várhatja, hogy kimondják rá az ítéletet, amely nyomán csupán üres váz marad belőle…” –írta a varsói brit nagykövet 1788-ban. De láthatjuk ugyanez elmondható róla a harmadik területdarabolás után.



Most, hogy már ismerjük Lengyelország szétszakadásának történetét, bátran folytathatjuk a szejm működésének tárgyalását ezen időszakban.

Felhasznált irodalom

Davies, Norman: Lengyelország története. Osiris, Bp., 2006.

Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó,Bp., 1996.

Lengyelország a felosztás után

Mi történt Lengyelországgal a felosztás után? Mi jellemezte politikailag az elcsatolt területeket?

„Nem veszett el még Lengyelország,

Amíg mi élünk,

Amit idegen hatalom elvett,

Karddal visszaszerezzük.”[1]

Bejegyzésemet a lengyel himnuszból vett elgondolkodtató idézettel indítanám, az első felosztás után a lengyel nép hitt még a haza szabadságában, annak visszaszerzésében, de a történelem későbbi szakaszai egyre jobban szertefoszlatták az egységes Lengyelország reményét.

Emlékeztetőül idézzük fel, hogy hogy hogyan is történt a felosztás. Az első felosztásáról szóló szerződést Bécsben 1772. augusztus 5-én elsőként II. Frigyes ratifikálta Berlinben (1772. augusztus 21.). Őt a ratifikálásban II. József és Mária Terézia (1772. augusztus 28. és 29. Bécs), majd végül II. Katalin (1772. szeptember 22. Szentpétervár) követte. Majd 1793-ban megtörtént Lengyelország II. felosztása, melyben csak Oroszország és Poroszország vett részt. 1795-ben került sor a 3. felosztásra, melyhez már az osztrákok is csatlakoztak. Az így létrejött területeken nem csak a határvonalak módosulása, hanem az új politikai struktúra változása, egy idegen országba való betagozódás is nehézséget jelentett a megcsonkított lengyel népnek.

Lengyelország első felosztása - 1772

A második felosztás - 1793

A harmadik felosztás - 1795

De vegyük is sorra, hogy mit is jelentett ez a több mint 100 éves uralom. Hogyan befolyásolta a politikát, a szejm működését?

A felosztás után a nagyhatalmak arra törekedtek, hogy minél jobban beillesszék az újdonnal szerzett területeket saját közigazgatási hálójukba. A szerződések aláírását követően, követelték, hogy Szaniszló Ágost király és a szejm hagyja jóvá tevékenységüket.  Természetesen maga a király sem szerette volna alá vetni hatalmát az új helyzetnek, ezért Nyugat-Európa nemzeteihez fordult segítségért, és vonakodott összehívni a szejmet. A Nyugati hatalmak azonban nem siettek Lengyelország megmentésére, a helyzetet fokozta, hogy a felosztó hatalmak hadseregei megszállták Varsót, hogy erővel kényszerítsék ki az ülés összehívását, a király is látta, hogy nem maradt más választása, mint passzívan behódolni akaratuknak. A nagyhatalmak, s ebben élen járt Oroszország nem tűrték az ellenszegülést, azokat a szenátorokat, akik ellenezték a szejm összehívását vagy nemtetszésüket fejezték ki az új rendszerrel szemben egyszerűen letartóztatták és Szibériába száműzték. A helyi gyűlések (a szejmikek) megtagadták a képviselők választását a szejmbe, ezzel korlátozva annak működését. 

Adam Poniński lengyel nemes, annak érdekében, hogy ne szakadjon meg a szejm működése vállalta, hogy átalakítja konföderáció szejmjévé a gyűlést, magát pedig a konföderáció marsalljává nevezte ki. Az újonnal létrejött szejmnek számos problémát kellett megvitatnia, erre egy harminctagú bizottságot hozott létre. 1773. szeptember 18-án a bizottság aláírta a lemondási egyezményt, ezzel formálisan is lesöpörte az önállóság utolsó morzsáit. Ezzel a lépéssel az összes elfoglalt terület irányítását is átadta a nagyhatalmaknak, másrészt viszont a nagy szejm) folytatta tanácskozásait egészen 1775-ig. Lengyelország számára 1790-ben újabb mélypont következett. A politikai légkör megváltozott, Poroszország vaskézzel szövetségkötést kényszerített ki Lengyelországgal, ez volt a lengyel–porosz paktumot, melyet még az említett évben aláírtak. Poroszország olyan feltételeket szabott melyek előrevetítették Lengyelország további felosztását. Ezt követően a nagy szejm 1791-ben új alkotmányt bocsát ki, mely május 3-i alkotmány néven vált ismertté.

A varsói Királyi Várban tartott nagy szejmi gyűlés (1788-1972)

Ez a határozat alkotmányos monarchiát teremtett, biztosította a hatalmi ágak elválasztását és egymástól való függetlenségét (jogalkotói, végrehajtói és bírói hatalom). Továbbá alkotmányos jogokat biztosított a polgárságnak, de ezzel Lengyelország újra „kihúzta a gyufát”, hisz Oroszország megkérdezése nélkül tette mind ezt, s ez már jó indokot teremtett arra, hogy II. Katalin ismét hadat üzenjen, melyre 1792-ben sor is kerül, ezzel megkezdődött Lengyelország második felosztása.

De előbb tekintsük meg hogy mit is tartalmazott az alkotmány?

A szejm 1791. május 3-án fogadta el az új, polgári szellemben írt alkotmányt, azért is jelentős a korba, mert Európában az első, a világon a második polgári szellemű alaptörvényt tartalmazta.

A május 3-i alkotmány kikiáltása

Ezen felül alapul vette a három évvel korábbi amerikai alaptörvényt, s jócskán merített is belőle. Nagyrészt Stanislaw Malachowski és Hugo Kollataj munkája révén készült el az új lengyel alkotmány. Szövege kiterjedt a nemesi jogok felszámolására, a jobbágyi rendszert és törvény előtti egyenlőséget kívánta megvalósítani. Korábban említettem már a hatalmi ágak szétválasztásáról szóló határozatot, mely a felvilágosult Montesquieu gondolatai nyomán jelenik meg az alaptörvényben.  Továbbá az alapokmány független bíróságot, kétévente kötelezően összehívott kétkamarás szejmet hozna létre, a végrehajtói hatalmat pedig a király és az általa vezetett tanács kezébe rakná. Az elszegényedett nemesek körében az alkotmány felháborodást keltett, hisz így a jobbágyokkal azonos helyzetbe kerültek.

Az alkotmány kézirata

A nemesek fellázadtak és hol az egyik orosz félhez, hol a másik porosz félhez fordultak segítségért. Belharcok dúltak, az amúgy sem békés Lengyelországban, a viszályokra hivatkozva lépett közbe Oroszország és többtízezer orosz katona tört be a lengyel területekre. II. Szaniszló Ágost uralkodó ismét bízott nyugati szomszédjában, de hiába Poroszország az első pillanatban elárulta őt, és orosz oldalon belépett a háborúba. Újabb véres időszak következett, s a függetlenség reménye ismét távolodni látszott. Az alkotmányos kísérlet elbukott.  Ez a „lázadás” jó ürügyet szolgált a nagyhatalmaknak, hogy ismét felosszák Lengyelország területeit, melyre 1793-bankerült sor, csak egy középső sávot hagytak meg, ez maradt az ún. „független lengyel állam”. A lázadások továbbra se szűntek meg Tadeusz Kosciuszko 1794-ben Varsóban újabb felkelést támasztott, a nagyhatalmak ezt sem nézhették jó szemmel, s az előzményekből már tudjuk, hogy ez egy újabb felosztáshoz vezetett, ebben már a Habsburgok is részt vettek, megszerezve Nyugat-Galíciát. Ezzel végleg felszámolták Lengyelországot, melynek államisága, ezzel önállósága egészen az első világháború végéig megszűnt.

De ne gondoljuk azt, hogy az oroszok, poroszok, osztrákok csak pontszerűen 1770-től jelentek meg Lengyelország történelmében. Több alkotmány és háború is meg előzte a kialakult helyzetet. Vegyük például a 17. századi lengyel-orosz háborút, melynek következtében már orosz- osztrák befolyású/támogatású uralkodók kerültek a lengyel trónra. Vagy a 16. századi lengyel vallásháborúkat. Ekkor még a lengyel szejm az orosz cártól várt megoldást a problémára, kiengedve kezéből a gyeplőt, melyet az oroszok erős keze biztosan meg is ragadott.

Az 1766-1768-as diéta, mely gyökeresen megváltoztatta Lengyelország sorsát és előre vetítette annak felosztását.

Az előző részben utaltam rá, hogy nem egy év vagy egy bizonyos pont, ami meghatározta végül a lengyelek helyzetét, de kiemelendő az 1766-68-as gyűlés, ugyanis ez az idő már pontosan előre vetítette a nyomon következő eseményeket. A több évtizedes elnéző orosz valláspolitika az 1760-as években gyökeresen megváltozott. Ezzel nem is lett volna probléma, ha nem akartak volna beleszólni a lengyel ügyekbe. Oroszország, Poroszország és Dánia összefogásával követeket küldött az 1766. évi szejm gyűlésére és egy közleménnyel hozták a lengyel képviselők és a királyi udvar tudtára, hogy ezután szövetségesként lépnek fel a disszidensek* elvitatott jogainak az érvényesítése céljából. A legszélesebb felháborodást természetesen az egyház köreiben keltett a közlemény, maga a krakkói püspök is elutasította az ultimátumként átadott közleményt. Beszédet intézett, melyben, erősen kiállt elvei mellett. "Ha én azt látnám, hogy a disszidensek előtt kitárulnak a szenátus, a képviselőház, a bíróságok kapui, saját testemmel torlaszolnám el a kapukat, hogy engem tapossanak halálra. S ha én azt látnám, hogy a más vallásúak templomépítéshez készítenék elő a helyet, odafeküdnék, hogy az én fejemre helyezzék a templomuk alapkövét."[1] 

Természetesen ez a beszéd semmit nem jelentett, továbbra is érezni lehetett az orosz hadak fenyegető erejét. Nem meglepő tehát, hogy  a szejm kénytelen volt engedni, s törvényben mondták ki a disszidensek vallásszabadságát. A törvény továbbá kimondta a  protestáns és pravoszláv papság adó- és illetékmentességét, az elvett templomokat, kolostorokat pedig kötelesek voltak  visszaszolgáltatni. A szejmen elfogadott törvények gyakorlati végrehajtására, de velük szemben a megszerzett jogok védelmére is, ún. konföderációk* alakultak országszerte. Oroszország törekedett betartatni a szejm és a király által „hozott” törvényeket (valójában nem volt más választásuk, orosz parancsra hozták meg ezeket egy esetleges támadás elkerülése végett). Az orosz jelenlétet megerősítette a varsói nagykövet, ki a lengyel belpolitikai élet kulcsfigurája lett, Nyikolaj Repnyin személyében, aki tovább kérte  a konföderációkat a törvény betartására cserébe a „nagylelkű” Oroszország garanciát vállal a Rzeczpospolita* belső békéjéért. Természetesen egyik fél sem fogadta el a másik javaslatát, sőt a lengyelek nyílt ellenállást hirdettek az orosz politika ellen.

Ilyen felfokozott hangulatban kezdte meg munkáját a Rzeczpospolita 1767 őszi rendkívüli országgyűlése. A konföderációktól felszabdalt ország egyöntetűen békére és nyugalomra vágyott, de a király, Poniatowski szejmnyitó beszéde, csak ellenszenvet ébresztett a nacionalista* érzetű lengyel népben. Ugyanis azt indítványozta, hogy az orosz-porosz bábkirály, utazzon Oroszországba, mert a lengyel-litvánok képtelenek saját helyzetüket orvosolni, ezen pedig csak a nagy Oroszország "legfenségesebb császárnője", II. Katalin tud csak segíteni. Egyedül csak ő és országa garantálhatja az alkotmányos élet körülményeit, az egyes embereket megillető jogokat, a sérthetetlen és elvitathatatlan szabadságokat. Véleményem szerint teljesen érthető a lengyelek reakciója, s az is látszik, hogy az oroszok végig csak ürügyet kerestek arra, hogy fegyverrel is beavatkozzanak a lengyel politikába. Oroszország végig azt hangsúlyozta, hogy célja a Rzeczpospolita szabadságának megőrzése, a közjó megteremtése, úgy hogy ezért nem vár semmiféle jutalmat. –Na persze! – Továbbá ez mindkét félnek a kölcsönös érdeke. Természetes Oroszország csak annyit vár el, hogy a béke fennmaradjon, ezért képviselőjüket Repnyin orosz követet helyezték a szejmbe. Látszólag a király mondandóját erősítette, azért sohasem mulasztotta el a tanácskozó rendeket megfenyegetni, és ismertette, ha nem követik az orosz elvárásokat, kénytelenek lesznek fegyveresen is beavatkozni a béke érdekében. Az 1768. évi orosz-lengyel megállapodás ezen melléklete a Rzeczpospolita becikkelyezett törvénye is lett, a következő cikkelyekben olvashatjuk, hogy már ekkor igen jelentős volt az orosz befolyás, annak ellenére, hogy konkrét területi elcsatolásra csak 1772-től kerül sor.

„3. articulus: Oroszország császárnőjének "különleges tiszteletére nézve" és más, Oroszországgal baráti kapcsolatokban álló királyi udvarokra való tekintettel a "lengyel alaptörvények" (kardinalnije polszkije zakoni = Leges Cardinales) örök időkre garantálják "a görögkeleti vallás szabad gyakorlatát (liberum exercitium religionis)" a Rzeczpospolitában és csatolt, illetve csatolandó részein, az alaptörvények "őket [pravoszlávokat] az összes jogokkal és privilégiumokkal (preimuscsesztva)" felruházzák. Erről külön határozat, melléklet készül az alapszerződéshez. (Actus separatus primus)

4. articulus: A Rzeczpospolita kormányzási formáját, lakóinak szabadságát egyszer és mindenkorra változtathatatlanná kell tenni. Erről külön határozat, melléklet lesz csatolva az alapszerződéshez. (Actus separatus secundus)

5. articulus: Oroszország császárnője a Rzeczpospolita kérésére "a legünnepélyesebb formában felelősséget vállalt és vállal a [Rzeczpospolita] alkotmányáért, a kormányzás formáiért, a szabadságok és a törvények érvényesüléséért".”

Ha egy ország beleszólhat egy másik ország politikai, vallási és polgári kérdéseibe, mi az, ha nem megfosztottság az önállóságtól?

Irodalom:

Ráduly Zsuzsanna: Reformtörekvések. Az állam bukása. In: A lengyelek története. szlavintezet.elte.hu

Tarján M. Tamás: 1791. május 3. A szejm elfogadja Lengyelország új alkotmányát. rubicon.hu.

Bibó István: A három kelet-európai történeti állam összeomlása. Válogatott tanulmányok. mek.oszk.hu.

Készítette: Juhász Eszter

---

[1] http://epa.oszk.hu/00800/00861/00026/2003_3-4-11.html

---

[1] Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006. 446

A lengyel szejm Lengyelország felosztása előtt

Ahogy a bemutatkozásban említettük, célunk a magyar és a lengyel országgyűlés bemutatása a 18-21. század között. Ebben a bejegyzésben a lengyel szejm működése, felépítése fog tárgyalásra kerülni Lengyelország felosztása előtt, és egy következő posztban lesz szó felosztások utáni helyzetről. Azonban ahhoz, hogy megértsük, átlássuk a változásokat a politika terén elkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk szót a lengyel hon feldarabolásáról és az ehhez kapcsolódó folyamatokról, történésekről.

Hogy is nézett ki a szejm az egységes Lengyelországban? Amit elsősorban megállapíthatunk, hogy a magyar modellt követte, kétkamarás volt, tehát az alsóházból vagy más néven képviselőházból és a szenátusból állt. Az első szejm, melyet a királyság parlamentjének neveztek, 1493-ban ült össze csupán 40 választott képviselővel. Ez 1569-ben a lublini unió értelmében létrejött Rzeczpospolitában a köztársaság közös országgyűlésévé vált, így a 170 tagból álló alsóház 122 képviselője a Lengyel Királyságot képviselte, míg 48 fő a Litván Nagyfejedelemséget. A képviselőházba 2 képviselőt küldhetett minden tartományi gyűlés(=szejmik) és Krakkó városa is.

A szenátus 2 érseket, 13 katolikus püspököt, 4-4 palotaispánt és kancellárt, 2 kincstárnokot, 31 vajdát, valamint 83 várnagyot és bánt tudhatott tagjainak, őket a király nevezte ki. Közülük választottak ki 16 főt, ők voltak az úgymond „helyben maradó” szenátorok, akik a királyt segítették a kormányzat napi ügyeiben. A gyűlések egy négyszögletes teremben zajlottak, melynek egyik végében a király ült a trónján, két oldalt az állami hivatalnokok és a vajdák foglaltak helyet, míg a királlyal szemközti oldalt a püspökök voltak. Az üléseket a királyi palotaispán vezette.

A hat hétig tartó, reggel kilenctől naplementéig zajló országgyűlést legalább kétévente össze kellett hívni, ez általában a Szent Mihály napját követő első hétfőn történt és „rendes” ülésnek hívták. Ha azonban, valamilyen oknál fogva előbb össze kellett gyűlni, mint általában, akkor az „rendkívüli” ülésnek számított. Ilyen a király halálakor következett be, ekkor a szejm a régens szerepet töltötte be, és elsődleges feladata, célja az új király megválasztása volt. Ha ez sikerült, újra összegyűltek koronázási szejmként, hogy a szerződést, melyet a királlyal kötöttek, megerősítsék, és végighallgassák a koronázási esküt. Azonban olyan is előfordulhatott, hogy a király nem fogadta el a szerződést, mely henriki cikkelyekként vált ismertté (első királyválasztást követően Valois Henrik számára kilenc cikkelyt írtak), és amelyekben kimondták, hogy a nemesség joga az ellenállás, a királyválasztás, az adókivetés, a hadüzenet jóváhagyása, a rendszeres országgyűlés megtartása, a vallási tolerancia elvének betartása és a 16 szenátor kiállítása a király mellé. Ebben az esetben új királyválasztás következett volna.

A szejm a király összehívásával kezdődött meg, és két részből állt. Az első szakasz alatt, a két ház nem együtt ülésezett. Az alsóház megtárgyalta a követek által küldött javaslatokat, esetleg, ha hivatalnoki pozíció üresedett meg, akkor listát készítettek ki lenne alkalmas rá. Eközben a szenátus tagjai is ismertették véleményüket, javallataikat saját gyűlésükön, a rangidősség szabálya határozta meg a felszólalási sorrendjüket. Majd a második szakasz alkalmával már összeült a két rend és közösen vitatkoztak, hogy az adott törvényjavaslatot elfogadják-e vagy sem. Közben különböző panaszokat és igazságtalanságokat is közöltek az uralkodóval. Az ülést azzal zárult, hogy elvonultak a székesegyházba és elénekelték a Te Deumot, majd megkapták a küldöttek a költségeikért járó fizetséget a kincstártól.

Érdekességek: :)

• a lengyeleknél a jog és az alkotmány túl értékes volt, ahhoz, hogy a végrehajtó hatalom birtokolja
•  a hazaárulási ügyeket a szejm tárgyalta a köztársaság nevében
• szejm egyetlen tagja is megvétózhatta egy törvény elfogadását, ennek a liberum veto alkotmányos intézmény volt az alapja
• a szabad városok gyakran vesztegettek meg küldöttségeket, hogy az ügyeikért lobbizzanak az országgyűlésen
•  a szenátus kezdetben teljesen az ellenőrzése alá akarta vonni a képviselőházat, de a köznemesek ezt ellehetetlenítették.

Felhasznált irodalom:

Davies, Norman: Lengyelország története. Osiris, Bp., 2006.

Wandycz, Piotr S.: A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig. Osiris, Bp., 2004.

Sejm’s History. http://opis.sejm.gov.pl/en/historiasejmu.php (utolsó megtekintés: 2018.04.23.)

A reformkor Magyarországon - történelmi áttekintés

       A reformkor kezdetének több dátumot is meg szoktak jelölni: vannak, akik 1825-ös évet tartják az első reformországgyűlés kezdetének, vannak, akik szerint csak később, 1832-ben kezdődött ténylegesen a reformkor. De mit is takar ez a fogalom? Nincs óriási változás 1824 és 1825 között, nem csillant fel újévkor egy magyarnak sem a szeme, hogy tegnap még a régi korban éltem, de ma már elkövetkezett a reformkor. Sok év elteltével ült össze újra az országgyűlés, a megkezdett haladás folytatódott, de felnőtt egy új generáció, akik újult erővel vetették bele magukat a magyar ügyekbe.

Gróf Széchenyi István (1791-1860)

            Az 1820-as évekre elmélyült a konfliktus az udvar és a magyar nemesség között. A magyarok sokszor nem engedelmeskedtek a meghozott törvényeknek, például az újonckiállításoknak, az udvar szigorú cenzúrával* próbálta megakadályozni a liberális* eszmék terjedését, de több szinten is ellenállásba ütközött. Ferencéknek rá kellett ébredniük, hogy a válságot csak kompromisszummal lehet feloldani, és erre egyedül egy országgyűlés alkalmas. A diétára 1825-ben került sor, aminek egyik első tette a király negyedik feleségének, Karolinának a királynévá koronázása volt. Bár nem történt túl nagy, figyelemre méltó enyhülés vagy változás az országban, a politikai élet számára mégis egy új korszak nyitánya lett ez az év. Az országgyűlés mai szemmel nézve fő eseménye mindenképpen Széchenyi István* fellépése volt. A gróf az éves jövedelmét ajánlotta fel a Tudományos Akadémia létrehozására. Ezzel buzdította a többi nemest is arra, hogy az óriási vagyonukat az ország fejlesztésére szánják, ne pocsékolják el holmi hiábavalóságokra; nem mellesleg örök időkre beírta magát a magyar történelem lapjaira.

V. Ferdinánd (1835-1848) magyar király

            A következő országgyűlést 1830-ra hívták össze, azonban ennek legfőbb célja Ferenc király fia, Ferdinánd főherceg megkoronázása volt. Habár Ferenc még öt évig élt ezután, biztosítani akarta gyenge szellemi és testi adottságokkal rendelkező elsőszülöttjének trónutódlását. V. Ferdinánd (1835-1848) híján volt minden uralkodói képességnek, helyette a tényleges vezetést Metternich kancellár végezte. Az 1830-as diétán eltervezték a rendek összehívását az 1831-es esztendőre, de ez a felvidéki kolerajárvány és az azt követő parasztfelkelés miatt meghiúsult. A következő országgyűlésre így 1832 és 1836 között került sor. Itt tűnik fel két másik fontos politikai alakunk: Deák Ferenc és Kossuth Lajos, aki az OrszággyűlésiTudósítások* című folyóiratával megteremti a nyilvánosságot és közvéleményt a diétán belül. Felmerült az örökváltság* kérdése és a közteherviselés* gondolata is. Annyiban enyhült a jobbágyok sorsa, hogy ezután szabadon kereskedhettek a terményeikkel, és a vagyonosabbak megvehették a telküket a földesúrtól.

Kossuth Lajos (1802-1894)

            Az ezt követő, 1839-1840-es országgyűlés talán legfontosabb pontja az önkéntes örökváltság törvénybe iktatása volt (bár nem hozott nagy változást, 1848-ig a jobbágyok mindössze egy százaléka váltotta meg magát). Deák, mint az ellenzék vezetője okos együttműködésben volt Metternich kancellárral, aki tudta, hogy reformjavaslatokkal elérheti az ellenzék mérséklődését. Kossuthot és pár társát (köztük Wesselényi grófot*) még 1837-ben börtönbe zárták. A közvélemény ellenkezése miatt végül megszüntették ellenük a felségsértési pert az országgyűlés keretein belül. Kossuthnak szerkesztőséget is adtak a Pesti Hírlapnál*, bár az udvar célja nem feltétlenül az engesztelés, hanem az ellenőrzés volt: a cenzúra miatt nem lehetett bármit leírni a folyóiratok cikkeiben.

Deák Ferenc (1803-1876)

            Az 1840-es évek a Széchenyi-Kossuth vita jegyében teltek. A két politikus merőben más elképzeléseket vallott, de persze mindkettőjük a saját igazát tartotta megfelelőnek. A vita az 1843-1844-es országgyűlésen is folytatódott: Kossuth követelte a kötelező, állami kárpótlással járó örökváltságot, míg Széchenyi az önkéntes örökváltság híve volt – belátta, hogy sokan vannak a jobbágyok között, akiknek nincs is földjük, amit megválthatnának. Az országgyűlés legnagyobb érdeme az 1844-es II. törvénycikk volt: a magyar lett a hivatalos államnyelv az országban.

            Az korban egyre jobban körvonalazódni látszottak a politikai élet ellentétei. Két fő párt alapult meg az 1840-es években – a konzervatív párt 1846-ban (tagjai között megtalálhatjuk Széchenyit is, fő céljuk a fontolva haladás) és a liberális párt 1847-ben (Deák, Kossuth, Batthyány Lajos gróf* részvételével, ők az ellenzék képviselői). Az ellenzék tagjai alapították még az Ellenzéki Kört és a Tízek Társaságát* is. Az 1847-1848-as utolsó reformországgyűlésre az ellenzék megfogalmazta az Ellenzéki Nyilatkozatot - Deák és Kossuth voltak a fő készítői -, amelyben kifejtik követeléseiket. Mire azonban a nyilatkozat feliratként felkerül a királyhoz és V. Ferdinánd el is fogadja azt, kitör az 1848. március 15-i forradalom. 

Az első népképviseleti országgyűlés - Pest, 1848

Felhasznált irodalom

Bérenger, Jean – Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Osiris, Bp., 2005.