Lengyelország a felosztás után

Mi történt Lengyelországgal a felosztás után? Mi jellemezte politikailag az elcsatolt területeket?

„Nem veszett el még Lengyelország,

Amíg mi élünk,

Amit idegen hatalom elvett,

Karddal visszaszerezzük.”[1]

Bejegyzésemet a lengyel himnuszból vett elgondolkodtató idézettel indítanám, az első felosztás után a lengyel nép hitt még a haza szabadságában, annak visszaszerzésében, de a történelem későbbi szakaszai egyre jobban szertefoszlatták az egységes Lengyelország reményét.

Emlékeztetőül idézzük fel, hogy hogy hogyan is történt a felosztás. Az első felosztásáról szóló szerződést Bécsben 1772. augusztus 5-én elsőként II. Frigyes ratifikálta Berlinben (1772. augusztus 21.). Őt a ratifikálásban II. József és Mária Terézia (1772. augusztus 28. és 29. Bécs), majd végül II. Katalin (1772. szeptember 22. Szentpétervár) követte. Majd 1793-ban megtörtént Lengyelország II. felosztása, melyben csak Oroszország és Poroszország vett részt. 1795-ben került sor a 3. felosztásra, melyhez már az osztrákok is csatlakoztak. Az így létrejött területeken nem csak a határvonalak módosulása, hanem az új politikai struktúra változása, egy idegen országba való betagozódás is nehézséget jelentett a megcsonkított lengyel népnek.

Lengyelország első felosztása - 1772

A második felosztás - 1793

A harmadik felosztás - 1795

De vegyük is sorra, hogy mit is jelentett ez a több mint 100 éves uralom. Hogyan befolyásolta a politikát, a szejm működését?

A felosztás után a nagyhatalmak arra törekedtek, hogy minél jobban beillesszék az újdonnal szerzett területeket saját közigazgatási hálójukba. A szerződések aláírását követően, követelték, hogy Szaniszló Ágost király és a szejm hagyja jóvá tevékenységüket.  Természetesen maga a király sem szerette volna alá vetni hatalmát az új helyzetnek, ezért Nyugat-Európa nemzeteihez fordult segítségért, és vonakodott összehívni a szejmet. A Nyugati hatalmak azonban nem siettek Lengyelország megmentésére, a helyzetet fokozta, hogy a felosztó hatalmak hadseregei megszállták Varsót, hogy erővel kényszerítsék ki az ülés összehívását, a király is látta, hogy nem maradt más választása, mint passzívan behódolni akaratuknak. A nagyhatalmak, s ebben élen járt Oroszország nem tűrték az ellenszegülést, azokat a szenátorokat, akik ellenezték a szejm összehívását vagy nemtetszésüket fejezték ki az új rendszerrel szemben egyszerűen letartóztatták és Szibériába száműzték. A helyi gyűlések (a szejmikek) megtagadták a képviselők választását a szejmbe, ezzel korlátozva annak működését. 

Adam Poniński lengyel nemes, annak érdekében, hogy ne szakadjon meg a szejm működése vállalta, hogy átalakítja konföderáció szejmjévé a gyűlést, magát pedig a konföderáció marsalljává nevezte ki. Az újonnal létrejött szejmnek számos problémát kellett megvitatnia, erre egy harminctagú bizottságot hozott létre. 1773. szeptember 18-án a bizottság aláírta a lemondási egyezményt, ezzel formálisan is lesöpörte az önállóság utolsó morzsáit. Ezzel a lépéssel az összes elfoglalt terület irányítását is átadta a nagyhatalmaknak, másrészt viszont a nagy szejm) folytatta tanácskozásait egészen 1775-ig. Lengyelország számára 1790-ben újabb mélypont következett. A politikai légkör megváltozott, Poroszország vaskézzel szövetségkötést kényszerített ki Lengyelországgal, ez volt a lengyel–porosz paktumot, melyet még az említett évben aláírtak. Poroszország olyan feltételeket szabott melyek előrevetítették Lengyelország további felosztását. Ezt követően a nagy szejm 1791-ben új alkotmányt bocsát ki, mely május 3-i alkotmány néven vált ismertté.

A varsói Királyi Várban tartott nagy szejmi gyűlés (1788-1972)

Ez a határozat alkotmányos monarchiát teremtett, biztosította a hatalmi ágak elválasztását és egymástól való függetlenségét (jogalkotói, végrehajtói és bírói hatalom). Továbbá alkotmányos jogokat biztosított a polgárságnak, de ezzel Lengyelország újra „kihúzta a gyufát”, hisz Oroszország megkérdezése nélkül tette mind ezt, s ez már jó indokot teremtett arra, hogy II. Katalin ismét hadat üzenjen, melyre 1792-ben sor is kerül, ezzel megkezdődött Lengyelország második felosztása.

De előbb tekintsük meg hogy mit is tartalmazott az alkotmány?

A szejm 1791. május 3-án fogadta el az új, polgári szellemben írt alkotmányt, azért is jelentős a korba, mert Európában az első, a világon a második polgári szellemű alaptörvényt tartalmazta.

A május 3-i alkotmány kikiáltása

Ezen felül alapul vette a három évvel korábbi amerikai alaptörvényt, s jócskán merített is belőle. Nagyrészt Stanislaw Malachowski és Hugo Kollataj munkája révén készült el az új lengyel alkotmány. Szövege kiterjedt a nemesi jogok felszámolására, a jobbágyi rendszert és törvény előtti egyenlőséget kívánta megvalósítani. Korábban említettem már a hatalmi ágak szétválasztásáról szóló határozatot, mely a felvilágosult Montesquieu gondolatai nyomán jelenik meg az alaptörvényben.  Továbbá az alapokmány független bíróságot, kétévente kötelezően összehívott kétkamarás szejmet hozna létre, a végrehajtói hatalmat pedig a király és az általa vezetett tanács kezébe rakná. Az elszegényedett nemesek körében az alkotmány felháborodást keltett, hisz így a jobbágyokkal azonos helyzetbe kerültek.

Az alkotmány kézirata

A nemesek fellázadtak és hol az egyik orosz félhez, hol a másik porosz félhez fordultak segítségért. Belharcok dúltak, az amúgy sem békés Lengyelországban, a viszályokra hivatkozva lépett közbe Oroszország és többtízezer orosz katona tört be a lengyel területekre. II. Szaniszló Ágost uralkodó ismét bízott nyugati szomszédjában, de hiába Poroszország az első pillanatban elárulta őt, és orosz oldalon belépett a háborúba. Újabb véres időszak következett, s a függetlenség reménye ismét távolodni látszott. Az alkotmányos kísérlet elbukott.  Ez a „lázadás” jó ürügyet szolgált a nagyhatalmaknak, hogy ismét felosszák Lengyelország területeit, melyre 1793-bankerült sor, csak egy középső sávot hagytak meg, ez maradt az ún. „független lengyel állam”. A lázadások továbbra se szűntek meg Tadeusz Kosciuszko 1794-ben Varsóban újabb felkelést támasztott, a nagyhatalmak ezt sem nézhették jó szemmel, s az előzményekből már tudjuk, hogy ez egy újabb felosztáshoz vezetett, ebben már a Habsburgok is részt vettek, megszerezve Nyugat-Galíciát. Ezzel végleg felszámolták Lengyelországot, melynek államisága, ezzel önállósága egészen az első világháború végéig megszűnt.

De ne gondoljuk azt, hogy az oroszok, poroszok, osztrákok csak pontszerűen 1770-től jelentek meg Lengyelország történelmében. Több alkotmány és háború is meg előzte a kialakult helyzetet. Vegyük például a 17. századi lengyel-orosz háborút, melynek következtében már orosz- osztrák befolyású/támogatású uralkodók kerültek a lengyel trónra. Vagy a 16. századi lengyel vallásháborúkat. Ekkor még a lengyel szejm az orosz cártól várt megoldást a problémára, kiengedve kezéből a gyeplőt, melyet az oroszok erős keze biztosan meg is ragadott.

Az 1766-1768-as diéta, mely gyökeresen megváltoztatta Lengyelország sorsát és előre vetítette annak felosztását.

Az előző részben utaltam rá, hogy nem egy év vagy egy bizonyos pont, ami meghatározta végül a lengyelek helyzetét, de kiemelendő az 1766-68-as gyűlés, ugyanis ez az idő már pontosan előre vetítette a nyomon következő eseményeket. A több évtizedes elnéző orosz valláspolitika az 1760-as években gyökeresen megváltozott. Ezzel nem is lett volna probléma, ha nem akartak volna beleszólni a lengyel ügyekbe. Oroszország, Poroszország és Dánia összefogásával követeket küldött az 1766. évi szejm gyűlésére és egy közleménnyel hozták a lengyel képviselők és a királyi udvar tudtára, hogy ezután szövetségesként lépnek fel a disszidensek* elvitatott jogainak az érvényesítése céljából. A legszélesebb felháborodást természetesen az egyház köreiben keltett a közlemény, maga a krakkói püspök is elutasította az ultimátumként átadott közleményt. Beszédet intézett, melyben, erősen kiállt elvei mellett. "Ha én azt látnám, hogy a disszidensek előtt kitárulnak a szenátus, a képviselőház, a bíróságok kapui, saját testemmel torlaszolnám el a kapukat, hogy engem tapossanak halálra. S ha én azt látnám, hogy a más vallásúak templomépítéshez készítenék elő a helyet, odafeküdnék, hogy az én fejemre helyezzék a templomuk alapkövét."[1] 

Természetesen ez a beszéd semmit nem jelentett, továbbra is érezni lehetett az orosz hadak fenyegető erejét. Nem meglepő tehát, hogy  a szejm kénytelen volt engedni, s törvényben mondták ki a disszidensek vallásszabadságát. A törvény továbbá kimondta a  protestáns és pravoszláv papság adó- és illetékmentességét, az elvett templomokat, kolostorokat pedig kötelesek voltak  visszaszolgáltatni. A szejmen elfogadott törvények gyakorlati végrehajtására, de velük szemben a megszerzett jogok védelmére is, ún. konföderációk* alakultak országszerte. Oroszország törekedett betartatni a szejm és a király által „hozott” törvényeket (valójában nem volt más választásuk, orosz parancsra hozták meg ezeket egy esetleges támadás elkerülése végett). Az orosz jelenlétet megerősítette a varsói nagykövet, ki a lengyel belpolitikai élet kulcsfigurája lett, Nyikolaj Repnyin személyében, aki tovább kérte  a konföderációkat a törvény betartására cserébe a „nagylelkű” Oroszország garanciát vállal a Rzeczpospolita* belső békéjéért. Természetesen egyik fél sem fogadta el a másik javaslatát, sőt a lengyelek nyílt ellenállást hirdettek az orosz politika ellen.

Ilyen felfokozott hangulatban kezdte meg munkáját a Rzeczpospolita 1767 őszi rendkívüli országgyűlése. A konföderációktól felszabdalt ország egyöntetűen békére és nyugalomra vágyott, de a király, Poniatowski szejmnyitó beszéde, csak ellenszenvet ébresztett a nacionalista* érzetű lengyel népben. Ugyanis azt indítványozta, hogy az orosz-porosz bábkirály, utazzon Oroszországba, mert a lengyel-litvánok képtelenek saját helyzetüket orvosolni, ezen pedig csak a nagy Oroszország "legfenségesebb császárnője", II. Katalin tud csak segíteni. Egyedül csak ő és országa garantálhatja az alkotmányos élet körülményeit, az egyes embereket megillető jogokat, a sérthetetlen és elvitathatatlan szabadságokat. Véleményem szerint teljesen érthető a lengyelek reakciója, s az is látszik, hogy az oroszok végig csak ürügyet kerestek arra, hogy fegyverrel is beavatkozzanak a lengyel politikába. Oroszország végig azt hangsúlyozta, hogy célja a Rzeczpospolita szabadságának megőrzése, a közjó megteremtése, úgy hogy ezért nem vár semmiféle jutalmat. –Na persze! – Továbbá ez mindkét félnek a kölcsönös érdeke. Természetes Oroszország csak annyit vár el, hogy a béke fennmaradjon, ezért képviselőjüket Repnyin orosz követet helyezték a szejmbe. Látszólag a király mondandóját erősítette, azért sohasem mulasztotta el a tanácskozó rendeket megfenyegetni, és ismertette, ha nem követik az orosz elvárásokat, kénytelenek lesznek fegyveresen is beavatkozni a béke érdekében. Az 1768. évi orosz-lengyel megállapodás ezen melléklete a Rzeczpospolita becikkelyezett törvénye is lett, a következő cikkelyekben olvashatjuk, hogy már ekkor igen jelentős volt az orosz befolyás, annak ellenére, hogy konkrét területi elcsatolásra csak 1772-től kerül sor.

„3. articulus: Oroszország császárnőjének "különleges tiszteletére nézve" és más, Oroszországgal baráti kapcsolatokban álló királyi udvarokra való tekintettel a "lengyel alaptörvények" (kardinalnije polszkije zakoni = Leges Cardinales) örök időkre garantálják "a görögkeleti vallás szabad gyakorlatát (liberum exercitium religionis)" a Rzeczpospolitában és csatolt, illetve csatolandó részein, az alaptörvények "őket [pravoszlávokat] az összes jogokkal és privilégiumokkal (preimuscsesztva)" felruházzák. Erről külön határozat, melléklet készül az alapszerződéshez. (Actus separatus primus)

4. articulus: A Rzeczpospolita kormányzási formáját, lakóinak szabadságát egyszer és mindenkorra változtathatatlanná kell tenni. Erről külön határozat, melléklet lesz csatolva az alapszerződéshez. (Actus separatus secundus)

5. articulus: Oroszország császárnője a Rzeczpospolita kérésére "a legünnepélyesebb formában felelősséget vállalt és vállal a [Rzeczpospolita] alkotmányáért, a kormányzás formáiért, a szabadságok és a törvények érvényesüléséért".”

Ha egy ország beleszólhat egy másik ország politikai, vallási és polgári kérdéseibe, mi az, ha nem megfosztottság az önállóságtól?

Irodalom:

Ráduly Zsuzsanna: Reformtörekvések. Az állam bukása. In: A lengyelek története. szlavintezet.elte.hu

Tarján M. Tamás: 1791. május 3. A szejm elfogadja Lengyelország új alkotmányát. rubicon.hu.

Bibó István: A három kelet-európai történeti állam összeomlása. Válogatott tanulmányok. mek.oszk.hu.

Készítette: Juhász Eszter

---

[1] http://epa.oszk.hu/00800/00861/00026/2003_3-4-11.html

---

[1] Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006. 446