A 18. századi Magyarország - történelmi áttekintés

    A Habsburg Birodalom közepén állunk. Az elmúlt évtizedek nagyrészt kardok csattogásával, fegyverek ropogásával, azaz háborúval teltek el. Csata csatát követett, de mire feleszmélt a magyar nép, a 16. század közepe óta tartó török uralom* alól szinte kivétel nélkül felszabadította az országot a Szent Liga* (a Temesköz* egyelőre török kézen maradt). Az 1699-es karlócai békével* lezárták a háborúskodást, de Magyarország nem volt teljesen elégedett: az ország még mindig nem volt egységes, Erdélyt külön tartományként kezelték a Habsburgok.

Magyarország a 18. században

Az országgyűlések is, mint általában konfliktust okoztak a magyarok és az osztrákok között. Ha összehívták a rendeket, ők azonnal benyújtották a sérelmeiket – adócsökkentést szerettek volna és egyéb kiváltságokat. Ezért inkább máshogy próbálták megoldani a törvényhozást, elkerülve a meddő vitákat. Érdekes módon pont egy szabadságharcra volt szükség ahhoz, hogy újra összehívják az országgyűlést a Magyar Királyságban. Ez II. Rákóczi Ferenc szabadságharca* (1703-1711) volt. Rákóczi, aki erdélyi fejedelmek* leszármazottja volt, és felvette a „szövetkezett rendek vezérlő fejedelme” címet, több országgyűlést is tartott. Az első, az 1705-ös szécsényi gyűlés azonban nem képviselte a tényleges országot a fejedelem szerint. Az ónodi országgyűlésen*, amit 1707-ben tartottak, kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Ez nem változtatott I. József magyar király (és német-római császár) helyzetén, csupán felháborította az uralkodót, aki az események hatására húsz év után összehívta az országgyűlést Pozsonyba. Ezt a Pozsonyban tartott diétát* nem szabad összekeverni Rákócziék gyűléseivel. A magyar népnek ekkor mondhatni két uralkodója volt, két különböző törvényhozó testülettel (persze ez így nem teljesen helytálló, mivel Rákóczi Ferenc sosem akart király lenni, és nem is lett azzá). Rákóczi és követői nem jelentek meg az országgyűlésen, hiszen az ő véleményük szerint interregnum* uralkodott az országban. Ez az országgyűlés is hasonlóan a korábbiakhoz vitákkal telt és nem végzett semmit. Közben a kuruc* seregek egyre gyengültek, mire 1711-ben kimondták a szatmári békét, és véget ért a szabadságharc, I. József már nem élt. Az új király, III. Károly (1711-1740) spanyol földről érkezett haza, Rákócziék pedig az amnesztia* ellenére elhagyták az országot. Tágabb témánkhoz kapcsolódva talán érdemes megjegyezni, hogy Rákóczi Ferenc több mindenben is lengyel példát követett, amikor az uralkodásról vagy a megszerzett területek közigazgatásáról volt szó.

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735)

Károly azonnal összehívta a félbehagyott országgyűlést, ahol beccikelyezték a szatmári béke pontjait (1712-1715). A következő országgyűlés 1722-ben az ismert törvényt, amit latin nevén Pragmatica Sanctiónak hívunk. Ez biztosította a fiúgyermek nélküli Károlynak a leányági örökösödést – kizárva a rokonságot, a lánya, Mária Terézia (1740-1780) örököli a trónt. A magyar országgyűlés hozzájárult a törvény elfogadásához. Károly idejében sem volt gyakori a rendek összehívása: a király hasonlóan az elődeihez kisebb gyűléseken próbálta rendezni a pénzügyi kérdéseket. Emiatt talán nem is meglepő, hogy Károly közel harminc éves uralkodása alatt 1722-1723 után csupán még egyszer, 1728-ban hívta össze a magyar országgyűlést. Azonban ez a gyűlés sem hagyott nagyobb visszhangot, és politikai szempontból sem volt túl jelentős.

A király 1740-es halála vezetett a következő országgyűlés összehívásához, több szempontból is. Poroszország királya, II. Frigyes (1740-1786) nem volt hajlandó elfogadni a Pragmatica Sanctiót, így Károly halála után bevonult seregével a Habsburg Birodalom egy területére, Sziléziába. Ez felbátorított másokat is, mint például a bajor választófejedelmet, aki nemsokára már a császári koronát is magáénak szerette volna tudni. Kitört az osztrák örökösödési háború* (1740-1748). Visszatérve a magyar ügyekhez, Mária Terézia hamarosan abban az aggasztó helyzetben találta magát, hogy a nagy birodalmából csak Magyarország maradt biztosan a hatalmában. A fiatal királynő összehívta az országgyűlést Pozsonyba 1741-ben. Itt történt meg a legendás jelenet, mikor a királynő gyászruhában, karján a kisfiával – a későbbi II. Józseffel – kéri a rendek segítségét. A magyarok az azóta is sokszor idézett mondással válaszoltak: „Vitam et sanguinem”*, azaz életüket és vérüket adnák az uralkodóért. Az elkeserítő helyzet hamarosan javulásnak indult, de a háború 1748-as lezárásakor Szilézia porosz kézen maradt, és az ugyancsak a területért kezdődő hétéves háború* (1756-1763) során sem tudta Mária Terézia visszaszerezni Frigyestől.

Mária Terézia (1740-1780) a magyar rendek előtt

A háborúk közben is zajlott az élet az országban, és még az országgyűlések is összehívásra kerültek. A következő 1751-es gyűlésen újra egy adóreform miatt történt összetűzés. Mária Terézia a magyarok egyetértését szerette volna megszerezni mindenben, ezzel mutatva Európának, hogy a magyar és osztrák fél annyi idő után végleg kibékültek egymással. A „rebellis magyarok” azonban - főleg az alsó táblán résztvevők – nem egyeztek bele az adóemelésbe. Az 1751-es csalódás után Mária Terézia 1764-ben próbálkozott újra a rendekkel való egyezkedéssel. A két fő cél a következő volt: 1 millió forintos adóemelés – gondoljunk bele, hogy ez csak a polgárokat és a parasztokat érintette volna az országban, hiszen a nemesek és egyházi személyek adómentesek voltak – és a nemesi felkelés* reformja. Érthető módon ez a két kérelem is süket fülekre talált. Mária Terézia nem tudott mit tenni, feloszlatta az országgyűlést. Tehetetlenségében, környezetének tanácsára úgy döntött, ezentúl országgyűlés nélkül kormányoz. Az utolsó parlamenti rendelkezéseket 1765-ben szentesítették, ezután negyed évszázad telt el Magyarországon országgyűlés nélkül (1765-1790). Nem hiába nevezzük Mária Teréziát felvilágosult abszolutista* uralkodónak.

Az 1790-es változás egy uralkodóváltásnak volt köszönhető. Mária Terézia 1765 után rendeletekkel kormányzott, ezt folytatta halála után legidősebb fia, II. József (1780-1790) is, aki anyjához hasonlóan a felvilágosult abszolutizmus híve volt. Józsefet tíz év uralkodás után öccse, II. Lipót (1790-1792) követte a trónon.  Lipót azonnal hozzáfogott az alkotmányosság helyreállításához – ennek egyik fő része a koronázó országgyűlés összehívása volt 1790-ben Budára (Mária Terézia, az utolsó országgyűlése feloszlatásakor törvényt hozott arról, hogy az elkövetkezendő országgyűlések Magyarországon mindig Budán legyenek megtartva a régi Pozsony helyett). Bár Lipót ugyanolyan hazafias, vérmes magyar rendekkel találta magát szemben, mint elődei, a magyarok sokat változtak az elmúlt időszakban: elérte őket is a felvilágosodás szellemisége - a politikai osztály nagy része európai egyetemeken tanult - és sokkal jobban integrálódtak* a birodalom egészébe, mint korábban. Az eddig két „párt”-ból álló politikai osztályon belül – Habsburg-pártiak és Habsburg-ellenesek – kialakulóban volt egy új irány, azok vezetésével, akik a haladás eszméjét képviselték. Lipót két évvel későbbi, váratlan halálával egy korszak is lezárult. Az utódja, fia, I. Ferenc (1792-1835) uralkodásának nagy része a 19. században zajlódott. A 18. század végén zavaros időszak következett Európára, kezdve az 1789-es francia forradalommal*, amit a jakobinusok* vérengzése folytatott az országban. Az új század elején pedig a napóleoni háborúk* határozták meg az európai államok -  így köztük Magyarország – jövőjét.

I. Ferenc (1792-1835) magyar király

Ferenc a rendszeres országgyűlések híve volt, uralkodása alatt összesen tízszer hívta össze a magyar rendeket, vagy Pozsonyba vagy Budára. Amint már említettünk, Ferenc uralkodásának első évtizedei a franciák elleni csaták jegyében teltek. A király első összehívott országgyűlésére 1796-ban került sor, ekkor választották nádorrá József főherceget*, megszavazták a hadiadót és ötvenezer újonc katona kiállítását. A további diétáknak is hasonló volt a tartalma. 1802-ben az udvarnak sikerült elérnie a régóta óhajtott adóemelést. Az általános nemesi felkelést 1797 óta többször is összehívták, attól függetlenül, hogy csupán egyszer, 1809-ben került sor összeütközésre Napóleon katonái és a magyar sereg között, Győrnél, ahol a magyar-osztrák haderő vereséget szenvedett (bár nem olyan súlyosat, mint ahogy állítani szokták). A háborús állapot miatt az országgyűlés megkapta az engedélyt egy katonai akadémia létesítésére – ez a későbbi Ludovika Akadémia, ami Ferenc király harmadik feleségéről, Mária Ludovikáról kapta a nevét. A 19. század elején a kultúra is folytatta a térhódítását az országban: gróf Széchényi Ferenc* 1802-ben a nemzetnek adományozza könyvgyűjteményét, ami a nemzeti könyvtár (ma Országos Széchényi Könyvtár*) megalapításához vezet; 1808-ban törvényt hoznak a Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház és egy Tudós Társaság létrehozására.

Egy idő után azonban I. Ferencnek is elege lett az országgyűlés konfliktusaiból. Hasonló álláspontot képviselt Metternich kancellár* is – nincs szükség a parlamenti bonyodalmakra, lehet kormányozni anélkül is. Tizenhárom év telt el (1812-1825), míg az uralkodó újra összehívta a magyar rendeket. Azonban ez már a következő témánkhoz tartozik.

Felhasznált irodalom

Bérenger, Jean – Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Osiris, Bp., 2005.