2018. április 24., kedd



Ebben a bejegyzésben Lengyelország felosztásáról lesz szó, amelynek köszönhetően a korábban bemutatott szejm működése megváltozott és az egyes területeket bekebelező nagyhatalmak kénye-kedve szerint alakult.

Azonban Oroszország hatalmi befolyása és érdekérvényesítése már a felosztás előtt is megnehezítette az állam létét. Először az orosz protektorátus (=védnökség)1717-ben vált valóra, és vezetett az állam tevékenységeinek a majdnem minden szinten való manipulálásához. A szejm ülései folyamatosan megszakadtak, a király, II. Ágost (1709-1733) kezében nem volt hatalom, a kormányzás jobb híján a mágnások kezébe került, a cár engedélye nélkül nem lehetett az államot megreformálni. Ez III. Ágost(1734-1763) uralkodása alatt sem változott, hiszen semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy az oroszoktól megszabaduljon. Halála után II Katalin (1762-1769) cárnő terve az volt, hogy az orosz védnökséget átalakítsa és ehhez konfliktust kellett kirobbantania.


Lengyelország belső gondokkal küzdött, a szejm munkáját folyamatosan megbénította a liberum veto, a Lengyel Királyságnak és a Litván Nagyfejedelemségnek különböző érdekei voltak, így semmiféle reformot nem lehetett végrehajtani. Ezen kívül a szomszédos nagyhatalmak is megbénították az országot, konfliktusaikat a lengyel hon terültén igyekeztek rendezni. Ha a lengyelek mégis erőt vettek magukon és újításokat akartak végrehajtani, akkor az oroszok vagy a poroszok közbeavatkoztak, hogy azok ne valósulhassanak meg. Ilyen történt 1764-ben is, amikor az országgyűlés az általános vámrendszer létrehozásáról döntött. Ez nem tetszett II. Frigyes porosz királynak (1740-1786), ezért addig lőtte és terrorizálta az áruszállító lengyel hajókat, amíg teljesen el nem vetették a vámrendszer kidolgozásának tervét.

Katalin cárnő kezdetben azt a politikát támogatta, hogy szépen lassan kell bekebelezni Lengyelországot, minden adandó alkalommal kell egy kis szeletet elvenni tőle, majd ezt a politikai módszert végül felváltotta az „egyszerre az egészet” elve. Poroszország nemzetközi élősködő volt, lassan kívánt terjeszkedni,körültekintő politikát folytatott és kivárt. Ezzel ellentétben Ausztriának nem voltak területi igényei, nem rendelkeztek olyan nagy erőforrásokkal, ezen kívül gyűlölte a poroszokat és tartott az oroszoktól.

A porosz- orosz együttműködésnek köszönhetően a lengyel királyválasztáson sikerült hatalomra juttatni II. Szaniszló Ágostot, aki intézkedéseivel magára haragította a nemességet a liberum veto eltörlésére tett javaslattal, emellett a katolikus egyházat is maga ellen fordította, de még Frigyes is kiábrándult belőle a vámra vonatkozó tervei miatt. Repnyin, Katalin megbízottja, és általában az oroszok nagyon hatékonyak voltak a provokációban, aminek köszönhetően az országban több fegyveres tábor is alakult, és egy veszélyes, egész országra kiterjedő mozgalom volt kibontakozóban. Repnyin először megnyerte magának mind az ellenzéket, mind a királyt, majd összehívta az országgyűlést, ahol kimutatta a foga fehérjét. Négy vezető ellenállót is elfogatott, ezek után felfüggesztette az ülés. Azonban az orosz kegyetlenkedések nem maradtak válasz nélkül, újabb konföderációk jöttek létre, amelyek négy évig tartó háborút robbantottak ki. Ez alatt a cárnőnek nemcsak az felkelések leverésével kellett foglalkozni, hanem a törökök elleni háború is lekötötte a figyelmét. Ahogy szaporodtak a gondjai, Frigyes úgy vált egyre elégedettebbé, hiszen a célja az volt, hogy kivárja amíg Katalin be nem adja a derekát terve megvalósításához. Közben Ausztria is nagy lehetőséget látott a legyengült köztársaság haldoklásában, így kihasználva a helyzetet bevonult a Szepességbe, Nowy Targba és Nowy Saczba, majd elfoglalta azokat, emellett titkos szövetséget kötött Törökországgal az oroszok ellen. A nemzetközi színtéren pont úgy alakult a helyzet, ahogy Frigyes, porosz király tervezte, a helyzet tarthatatlanná vált, a nemzetközi stabilitást veszélyeztette Lengyelország gyengesége, csak a törvényes feldarabolás oldhatta meg a problémát. 


1772-ben elvi megállapodást kötött a három nagyhatalom: Poroszország, Ausztria és Oroszország a köztársaság felosztásáról. Öt hónap alatt sikerült a részekről megegyezni, Frigyes Chelmnót, Kujáviát és Poroszföldet, Katalin lengyel Livóniát és a polocki,vityebszki, mszcsiszlávi, minszki vajdaságokat, Mária Terézia (1740-1780) Új-Lengyelország déli részének nagyobbik felét és a Bialától a Dnyeszter partjáig terülő részt kérte. Így Poroszország 5, Oroszország 12.7, míg Ausztria 11.8%-át szerezte meg Lengyelország területének. A felosztásról szóló szerződést 1772. július 25-én írták alá „ A legszentebb Szentháromság nevében”.

Az első felosztás legsúlyosabb következménye a második felosztás volt, ami a harmadikat eredményezte. Amikor a felosztás által létrejött feszültség enyhülni látszott, és az oroszok kicsit háttérbe húzódtak, a lengyel reformerek és nacionalista mozgalmak előtörtek, amikre a megtorlás és az újabb felosztás lett a válasz. Az oroszok rendszerint kérték a másik két nagyhatalom beleegyezését a lengyelekkel szembeni fellépéshez, azok pedig cserébe újabb részeket követeltek. Így az 1791. május 3-ai alkotmány, mely aláásta az oroszoktól való függést egy újabb háború megindítója volt, ami mintegy két évig tartott. A lengyelek abban reménykedtek, hogy az 1790-ben kötött barátsági szerződés értelmében a poroszok segítségükre fognak sietni, azonban azok Katalin fenyegetésének és az új területszerzés lehetőségének reményében elárulták őket. 1793. január 4-én lett érvényes a második felosztás. Az egyezmény aláírása értelmében Poroszországhoz került Danzing és egész Ó-Lengyelország, Oroszország pedig magának tudhatta a Litván Nagyfejedelemséget. Ausztria, mivel nem vállalt részt a háborúban, így területet sem kapott.


1794-ben újabb nemzeti felkelés indult meg, melynek fő célja a függetlenség kivívása volt. Kezdetben nagy sikereket értek el, azonban amikor Katalin cárnő kezébe vette a felkelés leverésének irányítását, akkor már esélyük sem volt nagyhatalmak túlerőben lévő seregével szemben. 1795-ben Ausztria a Krakkó körüli nagy területeket foglalta el, és elnevezte Új Galíciának, a Varsó környéki rész Poroszországhoz került Új Dél-Poroszország néven, az oroszok pedig a keleti határvidékből tulajdonítottak el egy hatalmas darabot.

„A felosztás óta a mai napig Lengyelország nem ura saját történelmének, és nincs politikailag önálló léte. Kereskedelmétől megfosztották, szövetségese nincs egy se, s nincs elég belső ereje, sem megfelelő bevétele ahhoz, hogy az idegen uralmat lerázza magáról, s mivel minden oldalról igen hatalmas monarchiák szorongatják, a jelek szerint csak csendben várhatja, hogy kimondják rá az ítéletet, amely nyomán csupán üres váz marad belőle…” –írta a varsói brit nagykövet 1788-ban. De láthatjuk ugyanez elmondható róla a harmadik területdarabolás után.



Most, hogy már ismerjük Lengyelország szétszakadásának történetét, bátran folytathatjuk a szejm működésének tárgyalását ezen időszakban.



Felhasznált irodalom
Davies, Norman: Lengyelország története. Osiris, Bp., 2006.
Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó,Bp., 1996.

2018. április 23., hétfő

Lengyelország a felosztás után

Mi történt Lengyelországgal a felosztás után? Mi jellemezte politikailag az elcsatolt területeket?

„Nem veszett el még Lengyelország,
Amíg mi élünk,
Amit idegen hatalom elvett,
Karddal visszaszerezzük.”[1]

Bejegyzésemet a lengyel himnuszból vett elgondolkodtató idézettel indítanám, az első felosztás után a lengyel nép hitt még a haza szabadságában, annak visszaszerzésében, de a történelem későbbi szakaszai egyre jobban szertefoszlatták az egységes Lengyelország reményét.


Emlékeztetőül idézzük fel, hogy hogy hogyan is történt a felosztás. Az első felosztásáról szóló szerződést Bécsben 1772. augusztus 5-én elsőként II. Frigyes ratifikálta Berlinben (1772. augusztus 21.). Őt a ratifikálásban II. József és Mária Terézia (1772. augusztus 28. és 29. Bécs), majd végül II. Katalin (1772. szeptember 22. Szentpétervár) követte. Majd 1793-ban megtörtént Lengyelország II. felosztása, melyben csak Oroszország és Poroszország vett részt. 1795-ben került sor a 3. felosztásra, melyhez már az osztrákok is csatlakoztak. Az így létrejött területeken nem csak a határvonalak módosulása, hanem az új politikai struktúra változása, egy idegen országba való betagozódás is nehézséget jelentett a megcsonkított lengyel népnek.
Lengyelország első felosztása - 1772


A második felosztás - 1793

A harmadik felosztás - 1795

De vegyük is sorra, hogy mit is jelentett ez a több mint 100 éves uralom. Hogyan befolyásolta a politikát, a szejm működését?

A felosztás után a nagyhatalmak arra törekedtek, hogy minél jobban beillesszék az újdonnal szerzett területeket saját közigazgatási hálójukba. A szerződések aláírását követően, követelték, hogy Szaniszló Ágost király és a szejm hagyja jóvá tevékenységüket.  Természetesen maga a király sem szerette volna alá vetni hatalmát az új helyzetnek, ezért Nyugat-Európa nemzeteihez fordult segítségért, és vonakodott összehívni a szejmet. A Nyugati hatalmak azonban nem siettek Lengyelország megmentésére, a helyzetet fokozta, hogy a felosztó hatalmak hadseregei megszállták Varsót, hogy erővel kényszerítsék ki az ülés összehívását, a király is látta, hogy nem maradt más választása, mint passzívan behódolni akaratuknak. A nagyhatalmak, s ebben élen járt Oroszország nem tűrték az ellenszegülést, azokat a szenátorokat, akik ellenezték a szejm összehívását vagy nemtetszésüket fejezték ki az új rendszerrel szemben egyszerűen letartóztatták és Szibériába száműzték. A helyi gyűlések (a szejmikek) megtagadták a képviselők választását a szejmbe, ezzel korlátozva annak működését. 

Adam Poniński lengyel nemes, annak érdekében, hogy ne szakadjon meg a szejm működése vállalta, hogy átalakítja konföderáció szejmjévé a gyűlést, magát pedig a konföderáció marsalljává nevezte ki. Az újonnal létrejött szejmnek számos problémát kellett megvitatnia, erre egy harminctagú bizottságot hozott létre. 1773. szeptember 18-án a bizottság aláírta a lemondási egyezményt, ezzel formálisan is lesöpörte az önállóság utolsó morzsáit. Ezzel a lépéssel az összes elfoglalt terület irányítását is átadta a nagyhatalmaknak, másrészt viszont a nagy szejm) folytatta tanácskozásait egészen 1775-ig. Lengyelország számára 1790-ben újabb mélypont következett. A politikai légkör megváltozott, Poroszország vaskézzel szövetségkötést kényszerített ki Lengyelországgal, ez volt a lengyel–porosz paktumot, melyet még az említett évben aláírtak. Poroszország olyan feltételeket szabott melyek előrevetítették Lengyelország további felosztását. Ezt követően a nagy szejm 1791-ben új alkotmányt bocsát ki, mely május 3-i alkotmány néven vált ismertté.



A varsói Királyi Várban tartott nagy szejmi gyűlés (1788-1972)
Ez a határozat alkotmányos monarchiát teremtett, biztosította a hatalmi ágak elválasztását és egymástól való függetlenségét (jogalkotói, végrehajtói és bírói hatalom). Továbbá alkotmányos jogokat biztosított a polgárságnak, de ezzel Lengyelország újra „kihúzta a gyufát”, hisz Oroszország megkérdezése nélkül tette mind ezt, s ez már jó indokot teremtett arra, hogy II. Katalin ismét hadat üzenjen, melyre 1792-ben sor is kerül, ezzel megkezdődött Lengyelország második felosztása.

De előbb tekintsük meg hogy mit is tartalmazott az alkotmány?

A szejm 1791. május 3-án fogadta el az új, polgári szellemben írt alkotmányt, azért is jelentős a korba, mert Európában az első, a világon a második polgári szellemű alaptörvényt tartalmazta.


A május 3-i alkotmány kikiáltása
Ezen felül alapul vette a három évvel korábbi amerikai alaptörvényt, s jócskán merített is belőle. Nagyrészt Stanislaw Malachowski és Hugo Kollataj munkája révén készült el az új lengyel alkotmány. Szövege kiterjedt a nemesi jogok felszámolására, a jobbágyi rendszert és törvény előtti egyenlőséget kívánta megvalósítani. Korábban említettem már a hatalmi ágak szétválasztásáról szóló határozatot, mely a felvilágosult Montesquieu gondolatai nyomán jelenik meg az alaptörvényben.  Továbbá az alapokmány független bíróságot, kétévente kötelezően összehívott kétkamarás szejmet hozna létre, a végrehajtói hatalmat pedig a király és az általa vezetett tanács kezébe rakná. Az elszegényedett nemesek körében az alkotmány felháborodást keltett, hisz így a jobbágyokkal azonos helyzetbe kerültek.


Az alkotmány kézirata


A nemesek fellázadtak és hol az egyik orosz félhez, hol a másik porosz félhez fordultak segítségért. Belharcok dúltak, az amúgy sem békés Lengyelországban, a viszályokra hivatkozva lépett közbe Oroszország és többtízezer orosz katona tört be a lengyel területekre. II. Szaniszló Ágost uralkodó ismét bízott nyugati szomszédjában, de hiába Poroszország az első pillanatban elárulta őt, és orosz oldalon belépett a háborúba. Újabb véres időszak következett, s a függetlenség reménye ismét távolodni látszott. Az alkotmányos kísérlet elbukott.  Ez a „lázadás” jó ürügyet szolgált a nagyhatalmaknak, hogy ismét felosszák Lengyelország területeit, melyre 1793-bankerült sor, csak egy középső sávot hagytak meg, ez maradt az ún. „független lengyel állam”. A lázadások továbbra se szűntek meg Tadeusz Kosciuszko 1794-ben Varsóban újabb felkelést támasztott, a nagyhatalmak ezt sem nézhették jó szemmel, s az előzményekből már tudjuk, hogy ez egy újabb felosztáshoz vezetett, ebben már a Habsburgok is részt vettek, megszerezve Nyugat-Galíciát. Ezzel végleg felszámolták Lengyelországot, melynek államisága, ezzel önállósága egészen az első világháború végéig megszűnt.

De ne gondoljuk azt, hogy az oroszok, poroszok, osztrákok csak pontszerűen 1770-től jelentek meg Lengyelország történelmében. Több alkotmány és háború is meg előzte a kialakult helyzetet. Vegyük például a 17. századi lengyel-orosz háborút, melynek következtében már orosz- osztrák befolyású/támogatású uralkodók kerültek a lengyel trónra. Vagy a 16. századi lengyel vallásháborúkat. Ekkor még a lengyel szejm az orosz cártól várt megoldást a problémára, kiengedve kezéből a gyeplőt, melyet az oroszok erős keze biztosan meg is ragadott.

Az 1766-1768-as diéta, mely gyökeresen megváltoztatta Lengyelország sorsát és előre vetítette annak felosztását.

Az előző részben utaltam rá, hogy nem egy év vagy egy bizonyos pont, ami meghatározta végül a lengyelek helyzetét, de kiemelendő az 1766-68-as gyűlés, ugyanis ez az idő már pontosan előre vetítette a nyomon következő eseményeket. A több évtizedes elnéző orosz valláspolitika az 1760-as években gyökeresen megváltozott. Ezzel nem is lett volna probléma, ha nem akartak volna beleszólni a lengyel ügyekbe. Oroszország, Poroszország és Dánia összefogásával követeket küldött az 1766. évi szejm gyűlésére és egy közleménnyel hozták a lengyel képviselők és a királyi udvar tudtára, hogy ezután szövetségesként lépnek fel a disszidensek* elvitatott jogainak az érvényesítése céljából. A legszélesebb felháborodást természetesen az egyház köreiben keltett a közlemény, maga a krakkói püspök is elutasította az ultimátumként átadott közleményt. Beszédet intézett, melyben, erősen kiállt elvei mellett. "Ha én azt látnám, hogy a disszidensek előtt kitárulnak a szenátus, a képviselőház, a bíróságok kapui, saját testemmel torlaszolnám el a kapukat, hogy engem tapossanak halálra. S ha én azt látnám, hogy a más vallásúak templomépítéshez készítenék elő a helyet, odafeküdnék, hogy az én fejemre helyezzék a templomuk alapkövét."[1] 

Természetesen ez a beszéd semmit nem jelentett, továbbra is érezni lehetett az orosz hadak fenyegető erejét. Nem meglepő tehát, hogy  a szejm kénytelen volt engedni, s törvényben mondták ki a disszidensek vallásszabadságát. A törvény továbbá kimondta a  protestáns és pravoszláv papság adó- és illetékmentességét, az elvett templomokat, kolostorokat pedig kötelesek voltak  visszaszolgáltatni. A szejmen elfogadott törvények gyakorlati végrehajtására, de velük szemben a megszerzett jogok védelmére is, ún. konföderációk* alakultak országszerte. Oroszország törekedett betartatni a szejm és a király által „hozott” törvényeket (valójában nem volt más választásuk, orosz parancsra hozták meg ezeket egy esetleges támadás elkerülése végett). Az orosz jelenlétet megerősítette a varsói nagykövet, ki a lengyel belpolitikai élet kulcsfigurája lett, Nyikolaj Repnyin személyében, aki tovább kérte  a konföderációkat a törvény betartására cserébe a „nagylelkű” Oroszország garanciát vállal a Rzeczpospolita* belső békéjéért. Természetesen egyik fél sem fogadta el a másik javaslatát, sőt a lengyelek nyílt ellenállást hirdettek az orosz politika ellen.

Ilyen felfokozott hangulatban kezdte meg munkáját a Rzeczpospolita 1767 őszi rendkívüli országgyűlése. A konföderációktól felszabdalt ország egyöntetűen békére és nyugalomra vágyott, de a király, Poniatowski szejmnyitó beszéde, csak ellenszenvet ébresztett a nacionalista* érzetű lengyel népben. Ugyanis azt indítványozta, hogy az orosz-porosz bábkirály, utazzon Oroszországba, mert a lengyel-litvánok képtelenek saját helyzetüket orvosolni, ezen pedig csak a nagy Oroszország "legfenségesebb császárnője", II. Katalin tud csak segíteni. Egyedül csak ő és országa garantálhatja az alkotmányos élet körülményeit, az egyes embereket megillető jogokat, a sérthetetlen és elvitathatatlan szabadságokat. Véleményem szerint teljesen érthető a lengyelek reakciója, s az is látszik, hogy az oroszok végig csak ürügyet kerestek arra, hogy fegyverrel is beavatkozzanak a lengyel politikába. Oroszország végig azt hangsúlyozta, hogy célja a Rzeczpospolita szabadságának megőrzése, a közjó megteremtése, úgy hogy ezért nem vár semmiféle jutalmat. –Na persze! – Továbbá ez mindkét félnek a kölcsönös érdeke. Természetes Oroszország csak annyit vár el, hogy a béke fennmaradjon, ezért képviselőjüket Repnyin orosz követet helyezték a szejmbe. Látszólag a király mondandóját erősítette, azért sohasem mulasztotta el a tanácskozó rendeket megfenyegetni, és ismertette, ha nem követik az orosz elvárásokat, kénytelenek lesznek fegyveresen is beavatkozni a béke érdekében. Az 1768. évi orosz-lengyel megállapodás ezen melléklete a Rzeczpospolita becikkelyezett törvénye is lett, a következő cikkelyekben olvashatjuk, hogy már ekkor igen jelentős volt az orosz befolyás, annak ellenére, hogy konkrét területi elcsatolásra csak 1772-től kerül sor.

„3. articulus: Oroszország császárnőjének "különleges tiszteletére nézve" és más, Oroszországgal baráti kapcsolatokban álló királyi udvarokra való tekintettel a "lengyel alaptörvények" (kardinalnije polszkije zakoni = Leges Cardinales) örök időkre garantálják "a görögkeleti vallás szabad gyakorlatát (liberum exercitium religionis)" a Rzeczpospolitában és csatolt, illetve csatolandó részein, az alaptörvények "őket [pravoszlávokat] az összes jogokkal és privilégiumokkal (preimuscsesztva)" felruházzák. Erről külön határozat, melléklet készül az alapszerződéshez. (Actus separatus primus)

4. articulus: A Rzeczpospolita kormányzási formáját, lakóinak szabadságát egyszer és mindenkorra változtathatatlanná kell tenni. Erről külön határozat, melléklet lesz csatolva az alapszerződéshez. (Actus separatus secundus)

5. articulus: Oroszország császárnője a Rzeczpospolita kérésére "a legünnepélyesebb formában felelősséget vállalt és vállal a [Rzeczpospolita] alkotmányáért, a kormányzás formáiért, a szabadságok és a törvények érvényesüléséért".”

Ha egy ország beleszólhat egy másik ország politikai, vallási és polgári kérdéseibe, mi az, ha nem megfosztottság az önállóságtól?

Irodalom:
Ráduly Zsuzsanna: Reformtörekvések. Az állam bukása. In: A lengyelek története. szlavintezet.elte.hu

Tarján M. Tamás: 1791. május 3. A szejm elfogadja Lengyelország új alkotmányát. rubicon.hu.

Bibó István: A három kelet-európai történeti állam összeomlása. Válogatott tanulmányok. mek.oszk.hu.

Készítette: Juhász Eszter





[1] Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006. 446

A lengyel szejm Lengyelország felosztása előtt


Ahogy a bemutatkozásban említettük, célunk a magyar és a lengyel országgyűlés bemutatása a 18-21. század között. Ebben a bejegyzésben a lengyel szejm működése, felépítése fog tárgyalásra kerülni Lengyelország felosztása előtt, és egy következő posztban lesz szó felosztások utáni helyzetről. Azonban ahhoz, hogy megértsük, átlássuk a változásokat a politika terén elkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk szót a lengyel hon feldarabolásáról és az ehhez kapcsolódó folyamatokról, történésekről.

Hogy is nézett ki a szejm az egységes Lengyelországban? Amit elsősorban megállapíthatunk, hogy a magyar modellt követte, kétkamarás volt, tehát az alsóházból vagy más néven képviselőházból és a szenátusból állt. Az első szejm, melyet a királyság parlamentjének neveztek, 1493-ban ült össze csupán 40 választott képviselővel. Ez 1569-ben a lublini unió értelmében létrejött Rzeczpospolitában a köztársaság közös országgyűlésévé vált, így a 170 tagból álló alsóház 122 képviselője a Lengyel Királyságot képviselte, míg 48 fő a Litván Nagyfejedelemséget. A képviselőházba 2 képviselőt küldhetett minden tartományi gyűlés(=szejmik) és Krakkó városa is.

A szenátus 2 érseket, 13 katolikus püspököt, 4-4 palotaispánt és kancellárt, 2 kincstárnokot, 31 vajdát, valamint 83 várnagyot és bánt tudhatott tagjainak, őket a király nevezte ki. Közülük választottak ki 16 főt, ők voltak az úgymond „helyben maradó” szenátorok, akik a királyt segítették a kormányzat napi ügyeiben. A gyűlések egy négyszögletes teremben zajlottak, melynek egyik végében a király ült a trónján, két oldalt az állami hivatalnokok és a vajdák foglaltak helyet, míg a királlyal szemközti oldalt a püspökök voltak. Az üléseket a királyi palotaispán vezette.

A hat hétig tartó, reggel kilenctől naplementéig zajló országgyűlést legalább kétévente össze kellett hívni, ez általában a Szent Mihály napját követő első hétfőn történt és „rendes” ülésnek hívták. Ha azonban, valamilyen oknál fogva előbb össze kellett gyűlni, mint általában, akkor az „rendkívüli” ülésnek számított. Ilyen a király halálakor következett be, ekkor a szejm a régens szerepet töltötte be, és elsődleges feladata, célja az új király megválasztása volt. Ha ez sikerült, újra összegyűltek koronázási szejmként, hogy a szerződést, melyet a királlyal kötöttek, megerősítsék, és végighallgassák a koronázási esküt. Azonban olyan is előfordulhatott, hogy a király nem fogadta el a szerződést, mely henriki cikkelyekként vált ismertté (első királyválasztást követően Valois Henrik számára kilenc cikkelyt írtak), és amelyekben kimondták, hogy a nemesség joga az ellenállás, a királyválasztás, az adókivetés, a hadüzenet jóváhagyása, a rendszeres országgyűlés megtartása, a vallási tolerancia elvének betartása és a 16 szenátor kiállítása a király mellé. Ebben az esetben új királyválasztás következett volna.

A szejm a király összehívásával kezdődött meg, és két részből állt. Az első szakasz alatt, a két ház nem együtt ülésezett. Az alsóház megtárgyalta a követek által küldött javaslatokat, esetleg, ha hivatalnoki pozíció üresedett meg, akkor listát készítettek ki lenne alkalmas rá. Eközben a szenátus tagjai is ismertették véleményüket, javallataikat saját gyűlésükön, a rangidősség szabálya határozta meg a felszólalási sorrendjüket. Majd a második szakasz alkalmával már összeült a két rend és közösen vitatkoztak, hogy az adott törvényjavaslatot elfogadják-e vagy sem. Közben különböző panaszokat és igazságtalanságokat is közöltek az uralkodóval. Az ülést azzal zárult, hogy elvonultak a székesegyházba és elénekelték a Te Deumot, majd megkapták a küldöttek a költségeikért járó fizetséget a kincstártól.
Érdekességek: :)
  • a lengyeleknél a jog és az alkotmány túl értékes volt, ahhoz, hogy a végrehajtó hatalom birtokolja
  •  a hazaárulási ügyeket a szejm tárgyalta a köztársaság nevében
  • szejm egyetlen tagja is megvétózhatta egy törvény elfogadását, ennek a liberum veto alkotmányos intézmény volt az alapja
  • a szabad városok gyakran vesztegettek meg küldöttségeket, hogy az ügyeikért lobbizzanak az országgyűlésen
  •  a szenátus kezdetben teljesen az ellenőrzése alá akarta vonni a képviselőházat, de a köznemesek ezt ellehetetlenítették.




Felhasznált irodalom:
Davies, Norman: Lengyelország története. Osiris, Bp., 2006.
Wandycz, Piotr S.: A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig. Osiris, Bp., 2004.
Sejm’s History. http://opis.sejm.gov.pl/en/historiasejmu.php (utolsó megtekintés: 2018.04.23.)

A reformkor Magyarországon - történelmi áttekintés


       A reformkor kezdetének több dátumot is meg szoktak jelölni: vannak, akik 1825-ös évet tartják az első reformországgyűlés kezdetének, vannak, akik szerint csak később, 1832-ben kezdődött ténylegesen a reformkor. De mit is takar ez a fogalom? Nincs óriási változás 1824 és 1825 között, nem csillant fel újévkor egy magyarnak sem a szeme, hogy tegnap még a régi korban éltem, de ma már elkövetkezett a reformkor. Sok év elteltével ült össze újra az országgyűlés, a megkezdett haladás folytatódott, de felnőtt egy új generáció, akik újult erővel vetették bele magukat a magyar ügyekbe.
Gróf Széchenyi István (1791-1860)

            Az 1820-as évekre elmélyült a konfliktus az udvar és a magyar nemesség között. A magyarok sokszor nem engedelmeskedtek a meghozott törvényeknek, például az újonckiállításoknak, az udvar szigorú cenzúrával* próbálta megakadályozni a liberális* eszmék terjedését, de több szinten is ellenállásba ütközött. Ferencéknek rá kellett ébredniük, hogy a válságot csak kompromisszummal lehet feloldani, és erre egyedül egy országgyűlés alkalmas. A diétára 1825-ben került sor, aminek egyik első tette a király negyedik feleségének, Karolinának a királynévá koronázása volt. Bár nem történt túl nagy, figyelemre méltó enyhülés vagy változás az országban, a politikai élet számára mégis egy új korszak nyitánya lett ez az év. Az országgyűlés mai szemmel nézve fő eseménye mindenképpen Széchenyi István* fellépése volt. A gróf az éves jövedelmét ajánlotta fel a Tudományos Akadémia létrehozására. Ezzel buzdította a többi nemest is arra, hogy az óriási vagyonukat az ország fejlesztésére szánják, ne pocsékolják el holmi hiábavalóságokra; nem mellesleg örök időkre beírta magát a magyar történelem lapjaira.
V. Ferdinánd (1835-1848) magyar király

           
A következő országgyűlést 1830-ra hívták össze, azonban ennek legfőbb célja Ferenc király fia, Ferdinánd főherceg megkoronázása volt. Habár Ferenc még öt évig élt ezután, biztosítani akarta gyenge szellemi és testi adottságokkal rendelkező elsőszülöttjének trónutódlását. V. Ferdinánd (1835-1848) híján volt minden uralkodói képességnek, helyette a tényleges vezetést Metternich kancellár végezte. Az 1830-as diétán eltervezték a rendek összehívását az 1831-es esztendőre, de ez a felvidéki kolerajárvány és az azt követő parasztfelkelés miatt meghiúsult. A következő országgyűlésre így 1832 és 1836 között került sor. Itt tűnik fel két másik fontos politikai alakunk: Deák Ferenc és Kossuth Lajos, aki az OrszággyűlésiTudósítások* című folyóiratával megteremti a nyilvánosságot és közvéleményt a diétán belül. Felmerült az örökváltság* kérdése és a közteherviselés* gondolata is. Annyiban enyhült a jobbágyok sorsa, hogy ezután szabadon kereskedhettek a terményeikkel, és a vagyonosabbak megvehették a telküket a földesúrtól.
Kossuth Lajos (1802-1894)

            Az ezt követő, 1839-1840-es országgyűlés talán legfontosabb pontja az önkéntes örökváltság törvénybe iktatása volt (bár nem hozott nagy változást, 1848-ig a jobbágyok mindössze egy százaléka váltotta meg magát). Deák, mint az ellenzék vezetője okos együttműködésben volt Metternich kancellárral, aki tudta, hogy reformjavaslatokkal elérheti az ellenzék mérséklődését. Kossuthot és pár társát (köztük Wesselényi grófot*) még 1837-ben börtönbe zárták. A közvélemény ellenkezése miatt végül megszüntették ellenük a felségsértési pert az országgyűlés keretein belül. Kossuthnak szerkesztőséget is adtak a Pesti Hírlapnál*, bár az udvar célja nem feltétlenül az engesztelés, hanem az ellenőrzés volt: a cenzúra miatt nem lehetett bármit leírni a folyóiratok cikkeiben.
Deák Ferenc (1803-1876)

            Az 1840-es évek a Széchenyi-Kossuth vita jegyében teltek. A két politikus merőben más elképzeléseket vallott, de persze mindkettőjük a saját igazát tartotta megfelelőnek. A vita az 1843-1844-es országgyűlésen is folytatódott: Kossuth követelte a kötelező, állami kárpótlással járó örökváltságot, míg Széchenyi az önkéntes örökváltság híve volt – belátta, hogy sokan vannak a jobbágyok között, akiknek nincs is földjük, amit megválthatnának. Az országgyűlés legnagyobb érdeme az 1844-es II. törvénycikk volt: a magyar lett a hivatalos államnyelv az országban.

            Az korban egyre jobban körvonalazódni látszottak a politikai élet ellentétei. Két fő párt alapult meg az 1840-es években – a konzervatív párt 1846-ban (tagjai között megtalálhatjuk Széchenyit is, fő céljuk a fontolva haladás) és a liberális párt 1847-ben (Deák, Kossuth, Batthyány Lajos gróf* részvételével, ők az ellenzék képviselői). Az ellenzék tagjai alapították még az Ellenzéki Kört és a Tízek Társaságát* is. Az 1847-1848-as utolsó reformországgyűlésre az ellenzék megfogalmazta az Ellenzéki Nyilatkozatot - Deák és Kossuth voltak a fő készítői -, amelyben kifejtik követeléseiket. Mire azonban a nyilatkozat feliratként felkerül a királyhoz és V. Ferdinánd el is fogadja azt, kitör az 1848. március 15-i forradalom. 
Az első népképviseleti országgyűlés - Pest, 1848
Felhasznált irodalom
Bérenger, Jean – Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Osiris, Bp., 2005.

A 18. századi Magyarország - történelmi áttekintés


    A Habsburg Birodalom közepén állunk. Az elmúlt évtizedek nagyrészt kardok csattogásával, fegyverek ropogásával, azaz háborúval teltek el. Csata csatát követett, de mire feleszmélt a magyar nép, a 16. század közepe óta tartó török uralom* alól szinte kivétel nélkül felszabadította az országot a Szent Liga* (a Temesköz* egyelőre török kézen maradt). Az 1699-es karlócai békével* lezárták a háborúskodást, de Magyarország nem volt teljesen elégedett: az ország még mindig nem volt egységes, Erdélyt külön tartományként kezelték a Habsburgok.
Magyarország a 18. században

Az országgyűlések is, mint általában konfliktust okoztak a magyarok és az osztrákok között. Ha összehívták a rendeket, ők azonnal benyújtották a sérelmeiket – adócsökkentést szerettek volna és egyéb kiváltságokat. Ezért inkább máshogy próbálták megoldani a törvényhozást, elkerülve a meddő vitákat. Érdekes módon pont egy szabadságharcra volt szükség ahhoz, hogy újra összehívják az országgyűlést a Magyar Királyságban. Ez II. Rákóczi Ferenc szabadságharca* (1703-1711) volt. Rákóczi, aki erdélyi fejedelmek* leszármazottja volt, és felvette a „szövetkezett rendek vezérlő fejedelme” címet, több országgyűlést is tartott. Az első, az 1705-ös szécsényi gyűlés azonban nem képviselte a tényleges országot a fejedelem szerint. Az ónodi országgyűlésen*, amit 1707-ben tartottak, kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Ez nem változtatott I. József magyar király (és német-római császár) helyzetén, csupán felháborította az uralkodót, aki az események hatására húsz év után összehívta az országgyűlést Pozsonyba. Ezt a Pozsonyban tartott diétát* nem szabad összekeverni Rákócziék gyűléseivel. A magyar népnek ekkor mondhatni két uralkodója volt, két különböző törvényhozó testülettel (persze ez így nem teljesen helytálló, mivel Rákóczi Ferenc sosem akart király lenni, és nem is lett azzá). Rákóczi és követői nem jelentek meg az országgyűlésen, hiszen az ő véleményük szerint interregnum* uralkodott az országban. Ez az országgyűlés is hasonlóan a korábbiakhoz vitákkal telt és nem végzett semmit. Közben a kuruc* seregek egyre gyengültek, mire 1711-ben kimondták a szatmári békét, és véget ért a szabadságharc, I. József már nem élt. Az új király, III. Károly (1711-1740) spanyol földről érkezett haza, Rákócziék pedig az amnesztia* ellenére elhagyták az országot. Tágabb témánkhoz kapcsolódva talán érdemes megjegyezni, hogy Rákóczi Ferenc több mindenben is lengyel példát követett, amikor az uralkodásról vagy a megszerzett területek közigazgatásáról volt szó.
II. Rákóczi Ferenc (1676-1735)

Károly azonnal összehívta a félbehagyott országgyűlést, ahol beccikelyezték a szatmári béke pontjait (1712-1715). A következő országgyűlés 1722-ben az ismert törvényt, amit latin nevén Pragmatica Sanctiónak hívunk. Ez biztosította a fiúgyermek nélküli Károlynak a leányági örökösödést – kizárva a rokonságot, a lánya, Mária Terézia (1740-1780) örököli a trónt. A magyar országgyűlés hozzájárult a törvény elfogadásához. Károly idejében sem volt gyakori a rendek összehívása: a király hasonlóan az elődeihez kisebb gyűléseken próbálta rendezni a pénzügyi kérdéseket. Emiatt talán nem is meglepő, hogy Károly közel harminc éves uralkodása alatt 1722-1723 után csupán még egyszer, 1728-ban hívta össze a magyar országgyűlést. Azonban ez a gyűlés sem hagyott nagyobb visszhangot, és politikai szempontból sem volt túl jelentős.

A király 1740-es halála vezetett a következő országgyűlés összehívásához, több szempontból is. Poroszország királya, II. Frigyes (1740-1786) nem volt hajlandó elfogadni a Pragmatica Sanctiót, így Károly halála után bevonult seregével a Habsburg Birodalom egy területére, Sziléziába. Ez felbátorított másokat is, mint például a bajor választófejedelmet, aki nemsokára már a császári koronát is magáénak szerette volna tudni. Kitört az osztrák örökösödési háború* (1740-1748). Visszatérve a magyar ügyekhez, Mária Terézia hamarosan abban az aggasztó helyzetben találta magát, hogy a nagy birodalmából csak Magyarország maradt biztosan a hatalmában. A fiatal királynő összehívta az országgyűlést Pozsonyba 1741-ben. Itt történt meg a legendás jelenet, mikor a királynő gyászruhában, karján a kisfiával – a későbbi II. Józseffel – kéri a rendek segítségét. A magyarok az azóta is sokszor idézett mondással válaszoltak: „Vitam et sanguinem”*, azaz életüket és vérüket adnák az uralkodóért. Az elkeserítő helyzet hamarosan javulásnak indult, de a háború 1748-as lezárásakor Szilézia porosz kézen maradt, és az ugyancsak a területért kezdődő hétéves háború* (1756-1763) során sem tudta Mária Terézia visszaszerezni Frigyestől.
Mária Terézia (1740-1780) a magyar rendek előtt

A háborúk közben is zajlott az élet az országban, és még az országgyűlések is összehívásra kerültek. A következő 1751-es gyűlésen újra egy adóreform miatt történt összetűzés. Mária Terézia a magyarok egyetértését szerette volna megszerezni mindenben, ezzel mutatva Európának, hogy a magyar és osztrák fél annyi idő után végleg kibékültek egymással. A „rebellis magyarok” azonban - főleg az alsó táblán résztvevők – nem egyeztek bele az adóemelésbe. Az 1751-es csalódás után Mária Terézia 1764-ben próbálkozott újra a rendekkel való egyezkedéssel. A két fő cél a következő volt: 1 millió forintos adóemelés – gondoljunk bele, hogy ez csak a polgárokat és a parasztokat érintette volna az országban, hiszen a nemesek és egyházi személyek adómentesek voltak – és a nemesi felkelés* reformja. Érthető módon ez a két kérelem is süket fülekre talált. Mária Terézia nem tudott mit tenni, feloszlatta az országgyűlést. Tehetetlenségében, környezetének tanácsára úgy döntött, ezentúl országgyűlés nélkül kormányoz. Az utolsó parlamenti rendelkezéseket 1765-ben szentesítették, ezután negyed évszázad telt el Magyarországon országgyűlés nélkül (1765-1790). Nem hiába nevezzük Mária Teréziát felvilágosult abszolutista* uralkodónak.

Az 1790-es változás egy uralkodóváltásnak volt köszönhető. Mária Terézia 1765 után rendeletekkel kormányzott, ezt folytatta halála után legidősebb fia, II. József (1780-1790) is, aki anyjához hasonlóan a felvilágosult abszolutizmus híve volt. Józsefet tíz év uralkodás után öccse, II. Lipót (1790-1792) követte a trónon.  Lipót azonnal hozzáfogott az alkotmányosság helyreállításához – ennek egyik fő része a koronázó országgyűlés összehívása volt 1790-ben Budára (Mária Terézia, az utolsó országgyűlése feloszlatásakor törvényt hozott arról, hogy az elkövetkezendő országgyűlések Magyarországon mindig Budán legyenek megtartva a régi Pozsony helyett). Bár Lipót ugyanolyan hazafias, vérmes magyar rendekkel találta magát szemben, mint elődei, a magyarok sokat változtak az elmúlt időszakban: elérte őket is a felvilágosodás szellemisége - a politikai osztály nagy része európai egyetemeken tanult - és sokkal jobban integrálódtak* a birodalom egészébe, mint korábban. Az eddig két „párt”-ból álló politikai osztályon belül – Habsburg-pártiak és Habsburg-ellenesek – kialakulóban volt egy új irány, azok vezetésével, akik a haladás eszméjét képviselték. Lipót két évvel későbbi, váratlan halálával egy korszak is lezárult. Az utódja, fia, I. Ferenc (1792-1835) uralkodásának nagy része a 19. században zajlódott. A 18. század végén zavaros időszak következett Európára, kezdve az 1789-es francia forradalommal*, amit a jakobinusok* vérengzése folytatott az országban. Az új század elején pedig a napóleoni háborúk* határozták meg az európai államok -  így köztük Magyarország – jövőjét.
I. Ferenc (1792-1835) magyar király

Ferenc a rendszeres országgyűlések híve volt, uralkodása alatt összesen tízszer hívta össze a magyar rendeket, vagy Pozsonyba vagy Budára. Amint már említettünk, Ferenc uralkodásának első évtizedei a franciák elleni csaták jegyében teltek. A király első összehívott országgyűlésére 1796-ban került sor, ekkor választották nádorrá József főherceget*, megszavazták a hadiadót és ötvenezer újonc katona kiállítását. A további diétáknak is hasonló volt a tartalma. 1802-ben az udvarnak sikerült elérnie a régóta óhajtott adóemelést. Az általános nemesi felkelést 1797 óta többször is összehívták, attól függetlenül, hogy csupán egyszer, 1809-ben került sor összeütközésre Napóleon katonái és a magyar sereg között, Győrnél, ahol a magyar-osztrák haderő vereséget szenvedett (bár nem olyan súlyosat, mint ahogy állítani szokták). A háborús állapot miatt az országgyűlés megkapta az engedélyt egy katonai akadémia létesítésére – ez a későbbi Ludovika Akadémia, ami Ferenc király harmadik feleségéről, Mária Ludovikáról kapta a nevét. A 19. század elején a kultúra is folytatta a térhódítását az országban: gróf Széchényi Ferenc* 1802-ben a nemzetnek adományozza könyvgyűjteményét, ami a nemzeti könyvtár (ma Országos Széchényi Könyvtár*) megalapításához vezet; 1808-ban törvényt hoznak a Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház és egy Tudós Társaság létrehozására.

Egy idő után azonban I. Ferencnek is elege lett az országgyűlés konfliktusaiból. Hasonló álláspontot képviselt Metternich kancellár* is – nincs szükség a parlamenti bonyodalmakra, lehet kormányozni anélkül is. Tizenhárom év telt el (1812-1825), míg az uralkodó újra összehívta a magyar rendeket. Azonban ez már a következő témánkhoz tartozik.

Felhasznált irodalom
Bérenger, Jean – Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Osiris, Bp., 2005.

A magyar parlament működése


           Azt már az előző bejegyzésben kifejtettük, kik vehettek részt a magyar országgyűlésen és hogy voltak felosztva a rendek két házra, azaz táblára. De hogyan is működött ez az egész? Miként zajlott le egy 18-19. századi országgyűlés Magyarországon?

       Az országgyűlés összehívása Magyarországon az uralkodó joga volt. Ha éppen az uralkodó halála miatt kellett összehívni a koronázó országgyűlést*, az a trón várományosának a feladata volt. A diéták között néha csak pár év, de volt, hogy évtizedek is elteltek – az éppen uralmon levő királynak/királynőnek az elképzelése és szeszélyei is befolyásolták a dolgok menetét. Ha már elhatározták, hogy országgyűlést hívnak össze, magát a gyűlés kezdetét hosszú szervezési folyamat előzte meg. Ki kellett küldeni a királyi meghívóleveleket mindenkinek, aki jogosult az országgyűlésen való részvételre. A követeknek megbízólevéllel kellett érkezniük az országgyűlés helyszínére, enélkül nem kaptak engedélyt a belépésre. A résztvevők sokszor késve értek oda a gyűlésre, hiszen voltak bőven, akik az ország másik végéből kerekedtek fel, hogy részt vegyenek a diétán. A királynak természetesen külön fenntartott helye volt az országgyűlésen, de a szokás az volt, hogy őt is követek, a királyi biztosok képviselik: világi főurak vagy egyházi méltóságok, ez már az adott uralkodótól függött. Azonban többször előfordult, hogy a király részt vett a diétán, ha csak rövid időre is: III. Károly* tíz napot töltött az 1722-es gyűlésen. A királyi biztosok rendszeresen jelentéseket tettek uruknak az országgyűlés menetéről, és utasításokat kaptak a jövőre nézve.

Pozsonyi látkép - 1760

            A magyar országgyűlések helyszíne a 18-19. században általában Pozsony volt. Ennek okai között szerepel, hogy a város közel volt a bécsi udvarhoz, így könnyű volt a királyi biztosoknak az uralkodóval érintkezni, másrészt Buda 1541-es török kézre kerülése után Pozsony lett kiválasztva a város „utódjául” (nem vettük most figyelembe a Rákóczi szabadságharc alatt megtartott kuruc gyűléseket, amelyek más-más városba lettek összehívva). A diéta megnyitását Veni Sancte* szentmise előzte meg a templomban. A megnyitó beszédet több különböző tisztség képviselői is megtarthatták: volt példa rá, hogy a személynök, a nádor vagy a kancellár mondott beszédet. Ezután következtek a királyi előterjesztések és a rendek sérelmeinek bemutatása. Hogy melyiket vegyék előre, abból sok vita keletkezett a századok folyamán. Maguknak a sérelmeknek a kidolgozása is sok időt vett igénybe. Nem csoda, hogy jó néhány országgyűlésen nem jött létre érdembeli megegyezés és nem születtek lényeges törvények – az összetűzés a király és a rendek között már a sérelmek előterjesztésében gyökerezett.

Az országgyűlés felépítése

            Az országgyűlés működése üzenetváltáson alapult. A két tábla egy testületnek tekintette magát, egyszerre is üléseztek. A kezdeményezés joga az alsótáblánál volt, az ott résztvevők terjeszthették ki először a nézeteiket, amelyeket üzenet formájában adtak át a felsőtáblának. Ezután a felsőtáblán volt a sor, hogy döntsön. Ha elutasították az alsótábla kérvényét, visszaküldték az üzenetet – az alsótáblán múlt, hogy annyiban hagyja az ügyet, vagy átdolgozva újra megpróbálkozik vele. Ha a felsőtábla megszavazta az üzenet tartalmát, feliratként elküldték az uralkodóhoz. A király vagy a képviselői kezében volt az igazi döntés, megvétózza -e az előterjesztést, és visszaküldi a táblákhoz leiratként, vagy támogatja, és ezzel elfogadva a törvénybe foglalását. Az uralkodó által elfogadott törvények írásba foglalása és becikkelyezése egy külön bizottság feladata volt. Az országgyűlés berekesztése is az uralkodó joga volt. Ez ideális esetben akkor történt meg, ha már minden sérelem és kérelem napirendre került, és a törvények elfogadásra kerültek, azonban lentebb is utalni fogunk olyan esetekre, ahol a meddő viták kilátástalansága miatt az uralkodó említésre érdemes döntések hiányában zárta le a diétát. A berekesztés után záró ceremónia következett, búcsúbeszédekkel.

            Így nézett ki tehát nagyvonalakban egy újkori magyar országgyűlés. A következő bejegyzésből kiderül, milyen időket éltek meg a fent említett módon működő diéták.

Felhasznált irodalom
Bérenger, Jean – Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608-1918. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Osiris, Bp., 2005.